A fejlődés sok szálon futó és sokféleképpen értelmezhető társadalmi folyamat. Gyakran találkozhatunk a fogalom leegyszerűsítésével, hiányos értelmezésével, amikor a civilizált világ egy bizonyos aspektusának változását az emberiség általános fejlődésével azonosítják. Szándékosan használtam a ,,változás'' szót, érzékeltetve, hogy objektív szemszögből tekintve, a fejlődésnek nincs pozitív vagy negatív iránya, még abban az esetben sem, ha adott változás egy társadalom létét veszélyezteti. Ennek az ügynek nincsen és nem is lehet objektív megközelítése, tehát szigorúan szubjektív tárgyalást alkalmazok.

Azzal nem vitatkozom, hogy a nyugati társadalom értékrendje, és az ebből többé-kevésbé levezethető életvitele - főleg ebben a méretben - súlyos konfliktusokat okoz a földi élővilág és az ettől függetlenedni kívánó emberiség között. Azzal is egyetértek, hogy a meggyőződésünket, életmódunkat újra kell gondolnunk, hogy hosszútávon, nagyobb katasztrófák nélkül fennmaradhassunk.
Egészen biztos, hogy nem maradhat fenn huzamosan a gazdasági növekedés paradigmája és az ezzel járó pazarlás, mivel a nyersanyag-készleteink - és ne feledjük, a szolgáltatásokhoz is szükség van rájuk - végesek. Mindenképpen az emberiség fennmaradását szolgálná, ha a totális individualizmus helyébe a ,,közösségi individualizmus'' lépne. A fejlett országok jelenlegi átlagánál szerényebben élő emberiség valóshoz közelítő szükségleteinek előteremtésénél, jóval nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a környezetvédelmi szempontokra (zöld előállítás, életciklus-növelés...stb).  A tudományos és technikai felfedezések, vívmányok okozta kockázatot mind a fejlesztés, mind az alkalmazás fázisában az ésszerűen elérhető legkisebb szintre (ALARA-elv) kell csökkenteni.

Az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés, a népesedési problémák, maga a fenntarthatatlan fejlődés még együtt sem indokolhatja, hogy mindazt, amit több ezer év alatt kollektíve, nemzedékeken átívelve, különböző szinteken megalkottunk és elértünk, egyik napról a másikra (de akár egyik évszázadról a másikra) feladjuk. A technikai újítások elhagyása kevésbé jelentene problémát, elszegényedést, ha nem ívódott volna bele – egyébként szükségszerűen – ilyen mélyen a kultúránkba. Gondoljunk csak egy pillanatra bele, hogy a filmművészet, sőt még olyan egyszerű dolog, mint az elektronikus zene vagy a modern építészet megszűnne a továbbiakban.

Az ökopolitika jegyében egyfajta harmóniát szükséges teremteni a természet és az emberiség között. Ennek viszont nem szabad azt jelentenie, hogy az értékrendünket, az életvitelünket, tudásunkat, technológiánkat teljesen eldobva magunktól, visszasüllyedjünk az őskorba. Mert akkor minden elődünk erőfeszítése hiába volt. (Ilyen alapon a kerék használatával is fel kéne hagynunk, mert az - legalábbis a mi, a nem kellően átgondolt ökopolitikai meggyőződésünk szerint - már túl szofisztikált a természetnek, s veszélyt jelent az emberiség egészére.) A radikális váltás helyett, határozott értékkorrekcióra lenne szükség.

A természet oltárán nem szabad feláldoznunk a nyugati civilizáció legszebb, de még mindig gyakran szem elől tévesztett sarokkövét, az emberi jogokat sem. Azért vagyunk emberek (és ezért vagyunk különbek az állatoktól), mert kritikus helyzetben nem bízzuk a környezetre embertársunk sorsát. Ha tudunk, segítségére sietünk a másiknak, és igen, együttműködünk, divatszóval élve: kooperálunk. Mindezt azért, mert képesek vagyunk, amire az állatok nem: átérezni a másik élőlény helyzetét. És ez így van szinte minden emberi kultúrában.
Azért nem bízhatjuk a természetes szelekcióra a csecsemők, a gyerekek, emberek életben maradását, mert tudunk segíteni gyógyszerekkel, műtétekkel. Márpedig ha tudunk, akkor kötelességünk megtenni. Milyen kooperáción alapuló társadalom az, amelyik ezt nem teszi meg?

Nem térhetünk vissza a vadászó-gyűjtögető életmódra, sőt még a vegyszermentes mezőgazdaságra sem... legalábbis a 6,5-7 milliárd embernek ez nem alternatíva.  Az ökofalvas képmutatás a jólét és a fogyasztói társadalom legkézenfekvőbb bizonyítéka. Az a modell párszáz millió emberre van méretezve, de annyival elműködne a mai berendezkedés is.

Az ökopolitikai gondolkodók és a civil szervezetek gyakran érvelnek a közvetlen demokrácia mellett, a képviseleti demokráciával szemben. A dolog már az elején megbukik, ugyanis a rendkívül kidolgozatlan és zavaros ökopolitikai elképzeléseiket, a csillapított képviseleti demokratikus berendezkedéssel sem biztos, hogy keresztül lehetne vinni. A közvetlen demokrácia eszközeivel, nagyobb közösségekben mindez csaknem lehetetlen. Az emberek döntő többsége ma – bármennyire is fáj - a zabálásra szavazna.

Tudomásul kell venni, hogy nincsen visszaút a fára, nem adhatjuk fel az eddig elért eredményeinket, csak azért, mert egy olyan problémával kerültünk szembe, amit nem tudtunk rögtön megoldani. Nem szabad gyáván a múltba és a sötétségbe menekülnünk. Épp fordítva. Együttműködve, minden tudásunkat latba vetve kell gondolkodni és cselekedni a fennmaradásunk érdekében. Meglátjuk, elegendő sütnivalót adott-e a természet az emberiségnek, hogy ezt a problémát is megoldja.
És ha elbukunk, legalább méltósággal tesszük. Nem őskori körülmények közepette végez majd velünk egy ócska járvány.

Egyébként is, mi mást tekintenénk fejlődésnek, mint a kultúra, és ezen belül a tudomány (és az erre épülő technikai megoldások) gyarapodását?