A HUMUSZ által üzemeltetett Kukabúvár honlapon jelent meg a „Story of Stuff” című rövidfilm magyar fordítása, a linket egyik ismerősömtől kaptam. A film meglepően nagy visszhangot váltott ki belőlem. Előbb érdemes megtekinteni a a művet:

Amennyiben nem indul el a film az oldalon, letöltheti a gépére
(storyofstuff.flv, 146 MB)!
A lejátszáshoz szükséges lejátszóprogramot pedig itt érheti el:
(flvplayer_setup.exe, 3 MB).

Mielőtt belekezdenék a film elemzésébe, rögtön le szeretném szögezni, hogy az alkotás alapvető céljaival tökéletesen egyetértek, sőt mondanivalójának lényegével is (ez a kettő nem feltétlenül esik egybe). Véleményem szerint azonban, az alkotásban hemzsegnek a szakmai hibák, a túlzott leegyszerűsítések. Tudom, ez utóbbi nehezen elkerülhető, hiszen az általunk teljesen hülyének tartott amerikainak is fel kell fognia az ügy fontosságát, s ezért nem lehet a mélységében tárgyalni e problémakört, kompromisszumokat kell kötni.

A történet egy iPod (vagy ahhoz hasonló készülék) bemutatásával kezdődik, ami ma tényleg fogyasztási szimbólumnak számít.  A műsorvezető hölgy érthetően próbálja emlékeztetni a nézőt egy termék teljes életciklusára, ami – a későbbi állításával szemben ennek ellentmondva - a vásárlók számára csak részben, de még inkább csak összefüggésében marad láthatatlan.

Ezt követően a harmincas műsorvezető hölgy átlátszó hazugsággal folytatja: „Ezek után egy kicsit továbbkutattam, valójában tíz évet töltöttem az utazással és az áru forrása és végső állomása utáni nyomozással” – hát, ez nem semmi! Ennyire ráér valaki, hogy tíz évet töltsön el egy ilyen nyomozással. Ez a mondat egyébként teljesen hitelteleníti a műsor további részét.

Ezután az emberi tényezőt próbálja belevinni a termék életútjába, s jön egy kis politika is. „Én még hiszek abban, hogy a kormány az embereké, emberek működtetik, az emberekért. A kormány dolga, hogy figyeljen ránk, s a gondunkat viselje. Ez a munkájuk”. Az utóbbi mondatot Thürmer bácsi is megirigyelhette volna, olyan kristálytiszta kommunista gondolat. A gondoskodó állam, a ránk figyelő állam, egy magamfajta alapvetően liberális embertől rendkívül távol áll. Az én meglátásom szerint a kormány feladata elsősorban a lehetőségek megteremtése a társadalom tagjainak a kibontakozására, a társadalmi problémák rendezése, a társadalom fenntartásának biztosítása, s egyáltalán nem az embereken való gondoskodás. Mindenki igyekezzen gondoskodni magáról és a családjáról (persze ha baj van, az állam segítse ki, de semmiképp se gondoskodjon!).

E gondolatot követően jön a XXI. század már első és egyre erősödő hatalmi ágának, a multinacionális cégeknek, illetve a kormánnyal való viszonyuknak problémája, amivel egyébként azonosulni is tudok. „Ahogy a multik érdeke nőtt, egyre jobban igyekeznek kedvezni a multik érdekeinek, a mieink helyett” – újabb aranyköpés, hiszen mit értünk „mi” alatt? A multikat nem mi alkotjuk? Nem mi tartjuk életben, nem tartoznak a társadalomhoz? És mi egyáltalán a mi érdekünk? Ezek az érdekek mindenki számára azonosak? Hát persze, hogy nem, hiszen ezért nevezzük őket érdekeknek.

„A kitermeléssel kezdjük, ami világnyelven a természeti erőforrások kiaknázása, ami világnyelven a bolygó tönkretétele” – ez a mondat fájdalmasan bugyuta. A kitermelés nagyon sok esetben nem jelenti a bolygó tönkretételét, gondoljunk csak egy normális erdőgazdaságra vagy mondjuk a kaszálórétek művelésére (igaz, manapság nem ez dívik). Attól tehát, hogy valami természeti erőforrást kiaknázunk, még nem feltétlenül tesszük tönkre a bolygónkat.

Éppen azt az életformát, s azokat a technológiákat kéne kitalálni, melyek a legkisebb kárt okozzák a természetben. Tudomásul kéne egyúttal végre venni, hogy az emberiség nem létezhet természeti erőforrások nélkül. „Csak az utóbbi harminc évben a bolygó erőforrásainak egyharmadát feléltük. Nincs többé!” – ezt hogyan hozták ki? Mi számít bele? Erőforrások? Akkor a szélenergiából és a többi megújulóból is fogyott? Ez így butaság.

Ezután az USA túlfogyasztását és a cégeken keresztül, a fejlődő országokra való rátenyerelését mutatja be, amivel szerintem nincsen gond, s felveti a tulajdonlás és az egyenlőtlenség problémáját, ami igencsak fontos környezeti kérdésekben, s etikailag is teljesen támogathatónak tartom.

„Ezek után az anyagok a termelésbe jutnak, ahol energia felhasználásával mérgező vegyi anyagokat keverünk a természetes anyagokba. És szennyezett, mérgezett termékeket készítünk”  –  elég rosszra sikeredett a magyar fordítás:  „az anyagok a termelésbe jutnak”, biztosan arra gondoltak, hogy „a nyersanyagok feldolgozásra kerülnek”. A mondat, ennek ellenére azért azt sejteti, hogy a természetes anyagok – eredendően - nem mérgezőek, a vegyi anyagok meg csak mérgezőek lehetnek (összekapcsolja a vegyi anyagot, egy vélt tulajdonsággal – ami tulajdonképpen nem is tulajdonság), illetve a természetes anyagokat a „vegyi anyagokkal” összekeverve (?) „mérgező” anyagot kapunk. Az emberek félelmére apellál a mérgekkel való állandó dobálózás, méghozzá úgy, hogy a „méreg” szót nem a megfelelő jelentésében használják. A toxikológia (méregtan) szerint, a méreg nem minőségi, hanem mennyiségi fogalom. Aki tanult egy pici kémiát, vagy csak olvasott róla a Fülesben, az tudhatja, hogy az idézet ilyen formában butaság. Az anyagi minőség származási helyétől független, egészségügyi hatásai pedig, azt az adott anyag összetételén túl egyéb fizikai-kémiai paramétereitől (összetétel, méret… stb.) is függenek. Például széndioxidot fogyaszthatunk szénsavas üdítők formájában, míg a mustgázként már méregként tekintünk rá, miközben a kettő kémiailag teljesen azonos.

A következő lépésben az anyagtudomány nagy adósságáról tesz említést a film, szó szerint arról, hogy a több százezer kemikália külön-külön és együttesen miképp hat a szervezetünkre (!), szóval már az élővilágra gyakorolt hatás, már nem is olyan fontos. „Egy dolgot tudunk, méreg be, méreg ki” – bonyolult világkép. „Amíg mérgeket használunk az iparban, addig mérgek kerülnek a hazavitt dolgokba, a munkahelyeinkre, az otthonainkba, s igen, a testünkbe is” – továbbra is helytelen a „méreg” szó használata, de ez a mondat sem feltétlen igaz. Például, ha egy vasércet szénmonoxid és víz jelenlétében, megfelelő körülmények között vassá redukálunk, az még attól nem lesz mérgező.

A BFR-ek (brómozott égésgátló) meglehetősen veszélyes anyagok, tekintve, hogy  széles körű a használatuk, zsírban oldódóak (ott felhalmozódnak) és a különféle elektronikai eszközökből a levegőben meglehetősen magas koncentrációban lehetnek jelen. Ezen anyagok közös jellemzője (a DDT-vel együtt), hogy viszonylag alacsony a toxicitásuk, veszélyességüket az emberi szervezetben való akkumulálódás okozza. Az EU használatukra már korlátozásokat vezetett be, a NOKIA és több cég például 2007 óta nem használ ilyen anyagokat.

„Tudod, hogy mi a legmérgezettebb étel a tápláléklánc csúcsán, az emberi anyatej!” – nyilvánvaló butaság, mert akkor nem használnánk anyatejet gyermekeink táplálására, hogyha tényleg az volna a „legmérgezettebb étel”. Természetesen a táplálkozási láncban „felfelé” haladva valóban koncentrálódnak a toxikus anyagok, de a probléma - bár komolyan létezik – távol sem olyan súlyos, ahogy azt a film beállítja. „Ez azt jelenti, hogy elértük azt a pontot, mikor társadalmunk legfiatalabb tagjai, a kisbabák, életük legnagyobb dózisát a mérgező kemikáliákból az anyatejjel kapják” – ez az állítás, erős érzelmi rájátszással, annyiban igaz, hogy a testkilogrammra vetített dózis valóban a kisbabáknál magas (kicsi test, viszonylag gyors anyagcsere), de közel sem biztos, hogy az adott baba nem fog nagyobb dózist kapni az élete folyamán. „A szoptatás a legalapvetőbb emberi tápláló tevékenység” – csecsemőknél igen, később azért nem. Ellentmondás az egyik előző mondattal:  „Az anyatej a legjobb a babáknak” .  „És természetesen a mérgező anyagok legjavát a gyári munkások kapják, akik között sok a fiatal, kismama korú nő” – valószínűleg csak fordítási hiba, de pontosan milyen korban van egy kismamakorú nő?

Ezt követően újra az nyugat képmutatására próbálja bemutatni a film, egyébként nagyon helyesen. Míg ugye a nyugati országok és az USA is büszke megmaradt természeti értékeire, javuló környezeti mutatóira, addig a fogyasztását tovább növelte, a gyáraikat a Távol-Keleten építették fel, sokszor még korszerűtlenebb technológiákkal.

Ezután a film az externális költségekkel, az irreális árképzéssel és a cégek dolgozókkal való viselkedését firtatja, ezt is nagyon helyesen. Jól rávilágít arra, hogy az egész rendszer motorja maga a fogyasztás, a szüntelen vásárlás.

„E roskadozó építménynek [kapitalizmus] dúcolása rendkívül fontos hőseinknek” - itt alternatívát kénye nyújtani. S erre egy kicsit bővebben kitérek majd a kritika végén. Aztán a vásárlási kényszerről megy az értekezés, egy kissé idegesítően ugyan, de a józan ész határain belül. A vásárlást fenntartó mozgatórugókat is igyekszik bemutatni a film, itt a „tervezett elavulást” és az „erkölcsi avulást” említve meg. Mind a kettő létező dolog, valóban nagyüzemi módszerekkel használják a cégek. A tervezett elavulás valóban etikai kérdéseket vet fel, s véleményem szerint, rontja az emberek közérzetét, ha évente kell mobiltelefont venniük vagy a célra használhatatlan eszközt vesznek egy boltban. Sajnálatos módon, ezzel a jelenséggel egyre gyakrabban találkozhatunk. A felhozott példák közül, a számítógépes, miszerint az új gép csak a processzorában különbözik, nem megfelelő. „Szétszedtem pár gépet, s rájöttem, hogy csak egyetlenegy picike kis alkatrész a sarokban, ami változik” -  aki egy picit is jártas a kérdésben, az tudja, hogy a számítógépnek csak egy alkatrésze a processzor. A processzor köré egy komplett architektúra épül (alaplapi lapkakészlet, különféle buszok…stb.), ami megteremti a kapcsolatot a számítógép többi része között. Ha a processzort fejlesztjük, időről időre az alaplapot is fejleszteni kell, ugyanis egy idő után a lapkakészlet egyszerűen nem tudja kiszolgálni az adott processzort (technikai okokból).
Hozzáteszem, az újabb számítógépek többnyire kevesebb károsanyag-kibocsájtással (kisebb méretű szilíciumkockából készülnek) és kisebb fogyasztással is rendelkeznek, mint öt évvel ezelőtti társaik (nem csak egységnyi számítási teljesítményre nézve). A számítástechnikában valóban vannak bizonyos szabványok, amik a tervezett elavulás alapján, csupán a vásárlás kikényszerítése miatt kerültek leváltásra (AGP – PCIE). A vásárlás ösztönzésére itt elsősorban a szoftvergyártók gyúrnak rá (Microsoft), óriásira felduzzasztott programkódok használatával, melynek egyenes következménye a teljesítménycsökkenés (a játékgyártók egyszerűen a grafikai kidolgozottság növelésével kényszerítik ki a váltást). Nagyon jó példa volt erre – a tervezett elavulásra - a CD és DVD írók írási teljesítmények fokozatos növelése, s igencsak alacsony átlagos élettartama. Hozzáteszem, hogy egy ma 10 éves gép már nem lenne képes lejátszani azt a beépített videót, amit közzétettek a szerzők a neten, ezáltal valahol ők maguk is vásárlásra ösztönöznek.

Az erkölcsi avulást is jó körbeírja a film, ezzel sincsen semmi gond. Egy hirdetés szerepének a kivételével: „Mi a hirdetés lényege, ha nem az, hogy elégedetlenné tegyenek minket” – teszi fel a költői kérdést a hölgy. Hát, akkor megmondom: az, hogy eladják az adott cég termékét. Az okot és okozatot nem érdemes felcserélni. Érdemes megemlíteni, hogyha terméket nem sikerül eladni, a munkások az utcára kerülnek.

Jól rávilágít a film egyébként arra is, hogy ebben a fogyasztási lázban mennyire önzőek lesznek az emberek, s mennyire tönkremennek a közösségek és az emberi kapcsolatok.    Nagyon érdekes gondolat továbbá az is, mennyire nincsen szabadidőnk, egy ilyen végletesen gépiesített világban.

A folytatás: „A hulladékégetés nagyon rossz dolog” – szeretem, ha látszatát is el akarják kerülni a megalapozott állításnak. A hulladékégetéssel azonban legalább részben hasznosíthatjuk a hulladéknak az energiatartalmát. Egy korszerű hulladékégetőben – mint a Rákospalotai Hulladékhasznosító Mű -, nagyon kicsiny mennyiségű dioxin (helyesen poliklór-dibenzodioxin vegyületcsalád, PCDD) képződik. „Gondolj csak a méreganyagokra, amelyeket az előállítási szakaszban említettünk. Az égetéssel ez mind a levegőbe jut, sőt a méreganyagokból még mérgezőbbek lesznek, mint például dioxin” – ez így szimpla butaság már megint, ugyanis az égetőben épp az a lényeg, hogy az anyagok átalakulnak (elégnek). A szénhidrogének, szénhidrátok például széndioxiddá és vízzé, s igaz, a PVC égetésével az előbbiek mellett sósav és dioxin is képződhet, bár ezeket nagyon jól meg tudják már fogni az utóégetéssel, abszorberekkel és  porleválasztókkal. Ettől függetlenül valóban a megelőzésre, s nem a hulladékégetők építésére kellene helyezni a hangsúlyt.

„Ez az ember által előállított legmérgezőbb vegyület” – egyrészt nem egyetlen vegyületről, hanem egy vegyületcsaládról van szó, másrészt nem csak az ember tudja előállítani. Az eddig ismert legkarcinogénebb anyag tudtommal az aflatoxin B1 (figyelem, természetes anyag!), amelyet egy gombafaj termel. „A szemétégetők az elsőszámú dioxinforrások” – legalábbis amit meg tudnak fogni. Akik a szabad levegőn égetik a PVC-t, vagy egyszerűen szenet égetnek, azok nagy valószínűséggel, sokkal-sokkal több dioxint termelnek. „Elzárhatnánk a legmérgezőbb toxinok forrását, ha nem égetnénk el a szemetet” – igen nyilván, de új forrásokat is teremtenénk ezzel egy időben.

Zárásként hangzik el: „Egy ilyen problémahalmaznak van azért jó oldala is: hogy sok pontján be lehet avatkozni. Itt az erdők megmentésén fáradoznak, ott a környezetbarát termelésen. Emberek küzdenek a dolgozók jogaiért, a méltányos kereskedelemért, a tudatos vásárlásért, a hulladéklerakók és a hulladékégetés ellen és ami a legfontosabb: azért, hogy a kormányra is hassanak. Hogy az tényleg az embereké legyen és az emberek érdekeit képviselje.” – áll a Kukabúvár oldalán, miközben  „a tudatos vásárlás'', kifejezés a filmből kimaradt. A Humusz munkatársai nagyon helyesen - bár kicsit sunyi módon - odabiggyesztették a legfontosabb állampolgári feladatot. A problémát tehát a film eltávolította az emberektől, s azt sugallja, hogy azokért nem ők, hanem a kormány vagy a multik a felelősek (rájuk kell hatni).  Igen, Gyurcsány a hibás.

„Ez a munka nagyon fontos, de igazi elmozdulást akkor tudunk elérni, ha meglátjuk az összefüggéseket, ha a teljes képet nézzük.” – teljesen egyetértek, kár, hogy az alkotás összességében ennek teljességgel ellentmond.

Végezetül

Ez a film sajnos ugyanabba a hibába esik, mint a zöld szervezetek egy jelentős része. Zöldségeket beszél. A cél, egy fenntarthatóbb világ, ugyan nagyon nemes, de ez nem jelenti azt, hogy hazudhatunk az embereknek, téves információkat oszthatunk meg velük. visszaélhetünk az érzelmeikkel és a jószándékukkal (mint mondjuk a multik). Ezzel ugyanis éppen annak az ügynek ártunk a legtöbbet, melyet szolgálni akarunk. Ezen filmről, mint ahogyan például a Greenpeace Energia[forradalom] című kiadványáról, is egyértelműen lerí, hogy nemhogy nem szakértők írták, hanem olyan emberek, akik még az elvárható általános műveltségi ismeretekkel sincsenek tisztában vagy totálisan félreértelmezik azokat, rosszabb esetben, tudatosan vezetik félre az embereket.
Nagyon fontosnak tartom, hogy végre lássuk. Ezt a problémakört csak teljes fogyasztási-, termelési- és politikai kultúraváltással lehet megoldani, új, kellően humánus és demokratikus társadalmi rend felállításával. Magam részéről, én szeretném, ha ebben a rendben a tudományos és a technikai fejlődésnek legalább akkora szerepe legyen, mint a ma, bár ez nem biztos, hogy teljességgel megvalósítható. Amíg ez az alternatíva és megvalósításának módja nem áll a rendelkezésünkre, csak a rendszer foltozgatására van mód. Ami nem lesz elég a boldogsághoz. Ha lesz átmenet, remélem, kevés életbe kerül majd és a tudásunkból sem fogunk veszteni.