,,Burokban nőtt fel'' mondjuk sokszor olyan emberekre, akikről azt érezzük, vagy éppenséggel úgy tudjuk, hogy számos, sokak számára mindennapi konfliktus, küzdelem kerülte el az illetőt az élete során, ami miatt a szóban forgó személy az átlagosnál némileg naivabban látja a világot.

Az embereknek szükségük van időre, hogy megtanulják a legalapvetőbb, erkölcsi és együttélési szabályokat (normákat), amivel képesek lesznek majd bekapcsolódni a társadalom működésébe, illetve lehetőség esetén akár az önálló gondolkodásra is (utóbbi feláras extra). A társadalom mindezért egy darabig a kicsi embereket száraz, hűvös, sok mindentől elzárt helyen – burokban – tartja, amiben közvetítők révén megmutatja, hogyan is kéne működnie dolgoknak… Mindezt azért, hogy a felnövekvő nemzedék legalább olyan legyen, mint az előző, sőt, amennyiben lehetséges még bizonyos tekintetben jobb is (pardon, mivel is méretik ezt?).

A magyar társadalom egyik rákfenéje a több száz (akár az a bizonyos ezer, de semmiképpen sem csak az utóbbi néhánytíz) éves hagyományokra visszavezethető uram-bátyám rendszer, melyet a legkeményebb önkényuralmak sem tudtak eredményesen visszaszorítani. Az így felépülő társadalomban nem elsősorban az egyéni teljesítmények, hanem az ismeretségi viszonyok alapján választják ki a pozíciókra az egyéneket, éppen ezért ezek a személyek az adott feladatra nézve nagyobb valószínűséggel lesznek inkompetensek (az előbb említett önkényuralmi/autokrata rendszerek esetén ez a kontraszelekció még erősebb, s ezt már nem csak a jóérzés, anyagi jólét sínyli meg).

Általában a magasabb, elvben nagyobb felelősséggel járó pozíciók nagyobb kompetenciát is igényelnének, de az uram-bátyám rendszerben pont ezekre a helyekre kerülhetnek arra tökéletesen alkalmatlan személyek. A társadalom döntő hányada nyilván nem tölthet be vezető tisztségeket, de látva a nála magasabb társadalmi-gazdasági potenciállal bíró embereket és ismerve kiválasztásuk módját, a saját szintjükön történő normaszegést – annak kisebb és jelentéktelenebb volta miatt – elfogadhatóbbnak, sőt elfogadhatónak tartják.

A normaszegések következtében az állam nem működik, nem is működhet hatékonyan. Az állam a működtetéséhez szükséges anyagi erőforrásokért macska-egér játékba kényszerül a társadalom tagjaival (végül önmagával), melynek eredményeképpen gyakran már olyan szabályok meghozatalára kényszerül, melyek gyakorlatilag betarthatatlanok és/vagy ellenőrizhetetlenek.

Ilyen körülmények között azokat a normaszegőket, akik legalább részben betartották a normákat, illetve a normák részleges áthágására kényszerültek, rendszerint nagyobb eséllyel kapnak retorziót, mint azok, akik egyáltalán nem is törekedtek e normák betartására (rendszer nem tud mit kezdeni a rendszeren kívüliekkel). Ennek a nyilvánvaló igazságtalanságnak eredményeképpen a társadalom általános elégedetlensége növekedni fog. A közösség tagjai gyors megoldást várnak, s bonyolult problémákra az egyszerű válaszokat, dichotómiákra épülő világképeket részesítik előnyben. Ilyen körülmények között hamar megindul az ellenségkeresés, a rendszer hibáit a rendszert alkotó – legtöbbször a legsebezhetőbb – társadalmi csoport tagjainak kollektív bűnösségére vezetik vissza.

Burokban a pedagógus és még sokan mások

Egy pedagógus – sok más szakmától eltérően - nem térhet ki a társadalmi problémák elől, a maga illetékességi szintjén igyekeznie kell a legjobb belátása szerint orvosolni azokat. A pedagógus ezeket a gondokat egyes esetekben csillapítva, máskor felerősítve kapja meg a munkája során.

A tanárokat a mai társadalom egyfajta burokban tartja, hiszen foglalkoztatását az állam, illetve annak valamilyen szerve végzi. Közalkalmazotti státuszban alkalmazottaknak nincsen választásuk a tekintetben, hogy a járulékokat, adókat befizetik-e avagy sem, azok bérükből mindenképpen levonásra kerülnek. Ezért sokkal könnyebb erkölcsösnek maradniuk, hiszen az efféle normaszegésnek még a lehetősége sem adatik meg.
Az, hogy a pedagógusok jó része erkölcsös tud/kényszerül maradni, az egyrészt nagyon jó, hiszen így hitelességük ilyen szempontból megkérdőjelezhetetlen maradhat. Az azonban hátránya ennek a buroknak, hogy a pedagógus nem tud segíteni abban a tanítványainak, hogy a hétköznapi életben (tehát a burkon kívül) hogyan találja meg az egyensúlyt az egyéni és a közösségi érdekek között. Magyarul a pedagógus sokszor nem tud a diák számára választ adni arra, hogy körülbelül hol van a határ a kényszerű és az öncélú normaszegés között (érdekes dolog, hogy amikor egy tanár különórákat vállal, s kikerül ebből a burokból, anyagi okokból sokszor rögtön normaszegésre adja, kénytelen adni a fejét).

Jobban belegondolva, azért nem csak a pedagógusok vannak ebben a státuszban, hanem az állami szervekben, illetve a szociális alapellátásban (pl. az egészségügyben) dolgozók, sőt közvetve a megmaradt állami vállalatok alkalmazottai is. Ezen munkavállalói kör egy részének anyagi helyzete, köztük a pedagógusoké is, gyakran meglehetősen rossznak mondható, azonban a nagy munkanélküliség és a közalkalmazotti állások stabilabb volta miatt még mindig igen keresettek.

Egyes területeken (pl. közigazgatás, önkormányzati szféra, egészségügy) a köz által alkalmazottak nagyobb része (de közel sem mindenki!), más területeken kisebb része indokoltnak érzi a konkrét és gyakran nyílt normaszegést gazdasági helyzetük javítása érdekében. Ez nagyrészt abban nyilvánul meg, hogy a hozzájuk fordulóktól a kedvezőbb bánásmód vagy egyáltalán a törvény szerint térítésmentes szolgáltatás elvégzése ellenében plusz hozzájárulást kérnek vagy várnak az azt igénybe vevőtől. Erkölcsi magyarázatul számukra az szolgál, hogy nem érzik arányosnak az anyagi javadalmazásukat azzal a képzettséggel, amivel rendelkeznek, illetve azzal a munkával összevetve, amit elvégeznek (vagy elvégezni vélnek). Az egészségügyben ez efféle normaszegést a társadalom jórészt elfogadhatónak tartja, míg az oktatásban ezzel szemben teljesen elítéli (tehát ugyanarra a normaszegésre nem ugyanaz a társadalom válasza). Annak ellenére, hogy az oktatás esetében messze nem akkora mértékű az azt igénybevevőkre a lehetséges következmény, ezáltal a kiszolgáltatottság, mint az egészségügy vonatkozásában.

Végül

A társadalomnak azonos súlyú normaszegésre, azonos mértékben kellene reagálnia, mi több egyáltalán reagálnia kéne. A szigorúbb normák és szigorúbb retorziók nem vezethetnek eredményre, mert önmagában a normatartás hiányzik.
A normaszegések ellen sokkal rendszeresebben és következetesebben volna szükséges fellépni, nem kampányszerűen random kiválasztott területeken.
A már nagykorú burokban tartottaknak pedig többször kéne magukba és a burkon kívülre tekinteniük, s egyáltalán jobban és több csatornán keresztül hatniuk arra, ami odakinn zajlik. Nem szabad némának maradni.