A blogom számos aktuálpolitikai kérdést feszegető írást tartalmazott egészen 2009-ig, amikor tanárként kezdtem el dolgozni. Ekkor ugyanis úgy döntöttem, hogy ezeket az írásokat elrejtem a kíváncsi diákok és kollegák szeme elől, mert nem akartam gyorsan skatulyába kerülni, meg ugye a tanárnak elvileg felette kell állnia a napi politikának, amivel természetesen egyetértek.

Teljességgel normális szerintem, hogy egy ország - társadalmi gondjai megoldatlanságát látva - alapvetően kritikusan viszonyul a politikai elitjéhez, főleg ha eközben öncélú vagy öncélúnak tűnő viták szemtanúja. Ennek okán is az az általános vélekedés erősödött fel az utóbbi években, hogy gyakorlatilag senki nem maradhat tiszta aki a közélet közelébe kerül, és mivel egy tanárnak meg tisztának kell vagy kéne lennie, ezért jobb, ha fenntartja a függetlenség (tisztaság) látszatát, hogy jó példával járjon elő (az más kérdés, hogy pedagógiai szempontból egy rossz példa is lehet jó példa).

2009-ben látszott, hogy a liberalizmus ügye, külső és belső okoknál fogva egyelőre csúfosan megbukott Magyarországon. Hiteles képviseletéhez új szervezetre és új programra lenne szükség. A gazdasági válság pedig azt is megmutatta, hogy a világban uralkodó neoliberális gazdaságpolitika jelenlegi iránya sem fenntartható.

Az elmúlt majdnem három évben már csak és kizárólag figyeltem, hogyan alakulnak a világ és az ország dolgai. A 2010-es választások eredményeit aggódva vártam, tartottam attól, hogy a mostani kormányzó pártnak meglesz a kétharmada a parlamentben. A szavazatok 53%-ának megszerzésével azonban ez sikerült. Nem örültem neki, de mindenféle megalapozottság nélkül reménykedtem abban, hogy a hirtelen rájuk szakadt felelősségtől ésszerűbb, megfontoltabb és sok-sok éve halogatott átalakításokhoz tudnak kezdeni. Ezt a lehetőséget mind a nemzetközi, mind a hazai gazdasági és társadalmi bizalom, mind a semmitmondó, utólag is millióféleképpen magyarázható választási program is lehetővé tette volna. A világgazdasági válság és az évtizedes strukturális gondok ellenére ez óriási lehetőséget jelentett.

„…miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni”

Az elmúlt 1,5 év eseményei bebizonyították, hogy a jelenlegi kormánypárt nem volt felkészülve a kormányzásra, annak ellenére, hogy már 2006 végén látható volt, hogy a 2010-es választásokat gond nélkül megnyerik. A 2006-os, de igazából a 2002-es választási vereségtől kezdve nem a felkészülésen és a programalkotáson, hanem kizárólag az egyébként valóban rengeteg hibával és bűnnel kormányzó szociálliberális koalíció ellehetetlenítésén, megbuktatásán dolgoztak, abban reménykedtek, hogy a programalkotással ráérnek majd akkor foglalkozni, miután a realitások (valós lehetőségek) elhallgatásával megszerezték a hatalmat. Emellett a verzió mellett szólt, hogy ha elkezdenek felkészülni a kormányzásra, kiderülhettek volna a fájdalmas intézkedések, ami a kiszivárogtatások miatt komoly politikai támadási felületet jelentett volna. Itt rögtön hozzá szeretném tenni, hogy a jelenlegi kormánypárton belül szerintem többségében vannak azok, akik komolyan elhitték, hogy nincs szükség takarékossági intézkedésekre, reformokra, pusztán a hatalomra jutásuk egy csapásra a legtöbb problémára megoldást jelent. Meggyőződésem, hogy ezt még a mai napig igen sokan hiszik.

 „(…) nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk. Mert nem bírjuk jobbra a tempót”.

Mi sem bizonyítja a kormánypártok felkészületlenségét jobban, hogy nagyon sokáig magáról a kormányzati struktúráról is komoly viták folytak, de ebbe a sorba illik a számtalanszor, pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelően módosított alkotmány, egyéni képviselői indítványokon keresztül történő törvényalkotás a hatástanulmányok kikerülésére, a cím nélküli törvények benyújtása, vagy az egy napon egy elfogadott javaslat többszöri megváltoztatása és újra elfogadása, illetve az egész kormányzást jellemző eszetlen kapkodás, káosz. Ez a nagyipari törvénykezés a demokrácia megcsúfolásán túl, önmagában teszik még nevetségesebbé a törvényeket, számolják fel a jogbiztonságot.

A működő demokráciákban az a tapasztalat, hogy egy, legfeljebb két nagy rendszert lehet átalakítani egy ciklus alatt, azt is csak alapos előkészítés megléte esetén. Az egyszemélyes vezető, a hűbéri láncok, a kritikus hangok elnyomása a választási győzelem érdekében mind-mind nagyarányú és gyors kontraszelekcióhoz vezettek. Az ellenzékben töltött évek alatt a jelenlegi pártszövetség lelki szemei előtt csak a hatalom megszerzése lebegett, eközben a sekélyes kommunikációja és a hozzá igazított, kizárólagos igazságot sulykoló médiumjai révén mind inkább betokosodottá vált. Többek között ennek a folyománya a hangadó jobboldali közvélemény és értelmiségének hozzábutulása a pártkommunikációhoz.

 „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.”

A legnagyobb bűn azonban mégsem az, hogy felkészületlenül egyszerre több intézményrendszer átalakításába fogtak, hanem, hogy az erőforrásaikat szinte kivétel nélkül arra használták fel, hogy ezeket mindenáron saját uralmuk alá hajtsák, a befolyásukat erősítsék, mindeközben megtartsák a status quot: a fenntarthatatlan intézményrendszerek fenntarthatóságának látszatát. A változtatásokra tehát jellemző, hogy a központosításon kívül semmilyen érdemi szerkezetváltozást nem hoztak magukkal, melyből tartós megtakarítás származna (a hagyományos, fűnyíróelvű megszorításokon kívül).

A valósággal és a szakmával való egyeztetés teljes hiánya, az öncélú központosítás és értelmetlen előírások jól jellemzik például az új közoktatási (köznevelési) törvényt, melynek végeredményeként egy félig-meddig működő intézményrendszert úgy sikerül átalakítani, hogy attól az oktatás és a nevelés nem lesz eredményesebb, nemzetgazdaságilag olcsóbb, miközben értelmetlen korlátozásokat és megkötéseket vezet be.

„Lehet még egy picikét itt tesza-toszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább.”

Az őrült sikerek és a virtuális valóság fenntartásának pénzügyi fedezetét olyan trükkök százai adták, mint a bankadó, mely ilyen mértékű bevezetése megfojtja a gazdasági növekedést, a magánnyugdíj-megtakarítások államosítása, mellyel sok ember jövőjét herdálták el. A kreatív törvénykezésnek köszönhetően tisztességtelen előnyhöz juttatták a kormánypárt gazdasági holdudvarához tartozó cégeket (pl. CBA).

A rossz időben hozott, öncélú adócsökkentést vezettek be anélkül, hogy annak meglett volna a hosszú távú pénzügyi fedezete. Az állami cégek és intézmények adósságának átvállalását mindenféle feltétel és átalakítás nélkül hajtották végre, ezért ezek a pénznyelők újabb adósságokat fognak felhalmozni.

A szektorális különadók, a pillanatról pillanatra változó adó- és jogszabályok, a visszamenőleges hatályú törvénykezés és az ezt övező szavakkal nem kifejezhető kormányzati arrogancia az európai hitelválsággal párosítva jócskán megnövelte Magyarország sebezhetőségét.

 „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni”

Az önkontrolltól teljesen megszabadult kormánypárt a belföldi fékjeit is rendre kiiktatja. Felszámolja a sajtószabadságot, az alkotmánybíróság leglényegesebb hatásköreit, egy szervilis pártkatonát nevez ki köztársasági elnöknek, a PSZÁF vezetőjének, a legfőbb ügyésznek, a kúria elnökének. Mindeközben a gazdasági irányt egy arra tökéletesen alkalmatlan, valósággal kapcsolatban nem álló miniszter szabja (az oktatásról nem is beszélve). Ezen felül a legtöbb döntés a miniszterelnök szobájában dől el.

„…aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva.”

A gondok nagy része nem is abból ered elsősorban, hogy a kormány butaságok sokaságát követi el, hanem az, hogy képtelen a korrekcióra. Akik az útjukba állnak, azokat ellenségeknek tekintik. A legjobb példa a magánnyugdíj-pénztárak, amelyek ugyan a Horn-kormány hívott életre, de 1998-tól, az első Orbán-kormány idején léptek működésbe. A mai kormányzati kommunikáció szerint ezek eltőzsdézik, magyarul eljátsszák az emberek pénzét, nem úgy, mint az állam, ami ebből finanszírozza ideig-óráig az egyébként tetemes költségvetési deficitet. Az ellenzék, de a szakmai szervezetek kritikái is süket fülekre találnak. A külföld kormányzati intézkedésekkel szembeni, gazdasági és demokráciaféltő kritikái a kormány olvasatában támadások Magyarország ellen, egy nemzetközi összeesküvés részei. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy belássuk, a költségvetési hiány egyszeri tételek segítségével lett 3% környékére szorítva, 3 millió ember 12 évi nyugdíj-megtakarításának elherdálásával.

Amikor a természetesen nem mindenható, de azért valamennyire releváns hitelminősítő szervezetek leminősítik az országot, illetve ha a nemzetközi szervezetek kritizálni merik a fenntarthatatlan és kiszámíthatatlan gazdasági pályát, rögtön Magyarország ellenségeivé lépnek elő a kormány szemében, mely azokra – az egyébként elég jó – gazdasági sarokszámokra hivatkozik, melyeket költségvetési trükkökkel vagy egyszeri megoldásokkal értek el.

A bírálatokra való süketség, a valós körülményekkel, erőviszonyokkal, lehetőségekkel való szembenézés teljes hiánya, az önkorrekció-képtelenség, párosulva ezzel a bebetonozott hatalmi struktúrával rendkívül súlyos problémák elé állíthatják az országot, amiket kicsiben már Esztergom városa is megtapasztalt. Esztergom a jelenlegi kormánypárt mintavárosa volt és egyben intő példa az országnak arról, hogyan lehet egy közösséget nagy lehetőségek mellett (Suzuki, turizmus, határ és Budapest közelsége), populista módon, gátlástalan cinizmus közepette teljes csődbe juttatni.

Az önkorrekció hiánya az egész politikai rendszer önkorrekcióra való képtelenségét is jelenti egyben, melynek súlyos következményei lesznek, hiszen a demokratikus fékek nem csak a jelenlegi hatalom, hanem minden kurzus országlása esetén is igen nagy szükség van. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a demokratikus fékek és ellensúlyok nem csak az ellenzéket és a politikai elitet nem képező emberek jogait, hanem végső soron a mindenkori elit tagjait is védik a túlkapásoktól és az ebből fakadó konzekvenciáktól (vérontás nélkül leválthatók).

Felteszi-e a kormánypárt időről időre ezt a kérdést: „Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

A teljes gazdasági összeomlást meg lehetne előzni számos kérdésben valói visszavonulással, a demokratikus fékek és ellensúlyok és a sajtószabadság újraélesztésével, illetve nem utolsó sorban egy valódi szerkezeti reformok alapjait letevő, gazdasági fejlődést és társadalmi egyenlőtlenség csökkentését szolgáló kormányprogram megalkotásával. Bár a meggyőződésem szerint, a jelenlegi adminisztrációval, szándék és szellemi kapacitások híján mindez már aligha valósítható meg, ehhez hiteles gazdasági szakemberekre, hosszú hónapokon keresztül zajló szakmai vitákra lenne szükség.

 Az ezután következő átalakításokat kiszámíthatóbb, átláthatóbb törvénykezéssel, mértéktartó, értelmes külpolitikával Magyarország tárgyalási és finanszírozási pozícióit jelentősen javítani lehetne. Az ellenzék január 2-ai összefogása talán ennek a folyamatnak a kezdete. Reméljük, hogy a magyar értelmiség, de még inkább a magyar emberek egyre nagyobb hányada érzi majd újra fontosnak, hogy beleszóljon a sorsának az alakulásába, foglalkozzon a közéleti kérdésekkel.

Zárásként. Egy tanárnak sem bűn foglalkozni a közéleti kérdésekkel, sőt egyre inkább azt gondolom, hogy a közösségéért érzett felelősség miatt kötelessége meggyőződése és lelkiismerete szerint részt vennie a közéletben. A demokrácia és a jogállam legnagyobb ellensége a közönyösség, nem az egyet nem értés, az értékek, meggyőződések mentén zajló értelmes vita. A demokrácia akkor működik, ha részt vesznek benne. A szabadságnak, a demokráciának és a társadalmi szolidaritásnak kell a közös nevezőknek lennie.

A dőlten szedett részek Gyurcsány Ferenc 2006-ban elmondott balatonőszödi beszédéből származnak.