Régen írtam már ide a blogba. Na, nem azért, mintha nem gondolkodnék el mostanság a dolgokon és nem vonnék le hasznos és kevésbé hasznos következtetéseket. Csak valahogy egyből kiadtam, illetve magamban tartottam őket vagy mire leírtam volna, már szétestek.

Pedig gyakorlatilag minden napra jut valami, ha nem is nagy esemény, de előkerül valami apró picike szelet, egy másik perspektíva, mélység, amit eddig még nem láttam. Ma este is így történt.

Valamivel sötétedés után a Fiumei út és a Salgótarjáni út kereszteződése felé sétáltam. Nem jött a villamos a Keletinél, aztán gondoltam nem várok, inkább lesétálok 2-3 megállót. A környék hangulatát és lakóit nem kell különösebben bemutatni azoknak, akik jártak már Józsefváros e részén.
A villamosmegállóban egy nagymamaforma asszony ült, ősz dauerolt hajjal, azt hiszem volt nála egy szatyor is. Egy úgy 45 éves lerobbant férfi keveredett vele vitába valamiért. A férfin fekete baseballsapka, kabát, nadrág volt és egy csakugyan fekete kopott Adidas hátitáska lógott hátáról. Arcát jobban kikezdte az idő, mint szerencsésebb sorsúakét. A szóváltás épp olyan távolságból zajlott, hogy hallottam ugyan a hangjukat, de amit mondtak, azt nem értettem. De úgy látszott, a vita parttalan, a kettejük közötti feszültség feloldhatatlan.

A sötétségben úszó térre, melyet csak drótkötélen himbálódzó lámpák világítanak meg itt-ott, sárga kivilágított dobozként siklott be a 24-es villamos. A belső teret a mennyezetről csüngő sok-sok pici izzó világította be, minden ajtócsukást és nyitást pislákolással jelezve. A legtöbb égő mart üvegből készült, de akadt egy-egy áttetsző is, amik körül az üveg egyenetlen felülete miatt érdekes alakzatok rajzolódtak ki. Eszembe jutott innen az üveggyártás, a fújás, ahogy forgathatták az izzót, az amorf állapot, a rendezetlenül elhelyezkedő atomok. A villamoson sok és sokféle ember utazott, bár nem volt tömeg, így egy-két megállóval később kaptam ülőhelyet, ahonnan kedvemre nézelődhettem.

Végignéztem az utasokon. A legfelsőkön kívül minden társadalmi réteg képviselte magát ezen a járaton, ahogy lenni szokott. Hajléktalan, kétkezi munkás, rokkantnyugdíjas, kisstílű bűnöző, a viszonylag jómódú orvostanhallgató. A megállóról, a villamosról és magáról erről a sötét utcákról a Dark City jutott eszembe. Ez egy közepes amerikai film, amiben az idegenek az űrben egy földi várost működtetnek. A városban – ahol mindig éjszaka van - az emlékeik manipulálásával tartják az embereket, így eszükbe sem jut elhagyni azt. Nemrég beszéltem erről valakivel, hogy vannak szép számban olyanok, akiknek nem kellenek földönkívüliek ahhoz, hogy egy városban, sőt azon belül is egy kerületben éljék le az életüket. A lét meghatározza a tudatot, mondta Marx és ebben igaza volt. Számomra persze ijesztő egy ilyen mikrokozmoszba zárt élet, míg másoknak ez jelenti a biztonságot és a kiszámíthatóságot. És ez nem csak térbeli, hanem szellemi bezártságra is igaz lehet. A megállóban lévő vitában láthatóan több szerepet kapott az ösztön, mint a megértés. Vajon kevésbé értékes az az emberi mikrovilág, amiben az ösztönök kevésbé maszkírozottak, ennyire tisztán, átkapcsolás nélkül jelennek meg?

Erről meg a Star Trek univerzuma jutott eszembe. Ahol egy meseszerű világban győzedelmeskedett az emberi humanitás és a józan ész, nem egy-egy közösségben, hanem mindenhol, ahol emberek fordulnak meg. Amennyit én tudok a történelemből, abból az kimondható, hogy az idővel előrehaladva általában véve egyre humánusabb társadalmak jöttek létre, óriási nagy fekete foltokkal kísérve. Szerintem ez a kívánatos: az emberek a destruktív ösztöneik jó részét valahogy a kreativitásba csatornázzák, de lehet csak azért, mert az én így érzem magam nagyobb biztonságban, ezzel építem falat a saját mikrovilágom köré.

Amikor beérkezett a villamos a megállóba, eszembe jutott a Dark City. De ugyanakkor rögtön az is, hogy ugyanazt a valóságot hányféleképpen élik meg az emberek és hányféleképpen lehet nézni. Ha megfelelő feltételekkel vizsgálódom, kegyetlen, rideg, bezárt, sokszor ösztönök által vezérelt világot látunk ezen a sötét, lepusztult téren. A rozoga, vég nélkül a semmibe tartó villamos, az életunt emberek, akik ugyanúgy a semmibe vesznek, ők kis egyéni kicsi érdekeik és fájdalmaik, apró szánni való örömeik színtere ez a hely... -  egyrészt. Más szempontokból pedig egy egyéni belső szabályok alapján működő, igazán színes, igazán emberi mikrokozmosz tárul elénk, ahol jobban megtalálhatjuk és megérthetjük az emberi létezés nyers lényegét és kicsit tovább szemlélve felfedezhetjük a mindenben ott húzódó szépséget. A szemlélődő szándéka szerint választhat világot magának. Egyiket, másikat, mindet, bármelyiket vagy egyiket sem.

Ennyi fér egy negyedórás villamosozásba. Világviszonylatban.