Korábban is ódzkodtam a nagy igazságok kinyilatkoztatásától, bár ennek ellenére becsúszott egy-egy néha, amiért szégyelltem is magam. Rájön az ember arra, hogy az „igazság”, a „helyes döntés” illetve a „kívánatos megoldás” csak akkor értelmezhető, ha megfelelő peremfeltételeket támasztunk az elvárt célokkal kapcsolatosan, tehát lennie kell valamilyen vonatkoztatási rendszernek (modorosan: zsinórmértéknek), melyhez tudunk igazodni.

Ezen összefüggések ismerete nélkül bármikor könnyen hihetjük – mivel mi magunk vagyunk a fent említett vonatkoztatási rendszer -, hogy „igazunk” van, sőt ha egy kicsit rosszabb passzban vagyunk, ez könnyen a meggyőződésünk részévé válik. Ezen tévhitek jó részét kiküszöbölhetjük azzal, hogy más emberekkel is megosztjuk a gondolatainkat. Ez a kontroll viszont megszűnik akkor, ha olyanok veszik körül az embert, akik azt mondják, amit hallani akarunk, vagy azért mert feltétlen hisznek bennünk, vagy azért mert már annyira befenyítettük őket, hogy nem mernek ellentmondani.

Gyarló lények vagyunk, gondolkodásunk, igazságérzetünk, így döntéseink erősen függnek a belső lelki állapotunktól, vágyainktól, elfojtott érzelmektől. Ha itt gondok vannak, vagy elég, ha csak jelentősebb változások, azok igenis kihatással vannak az ítélőképességünkre. Az igazságosztás előtti mérlegelési fázisban következésképpen érdemes sort keríteni a lehetséges hatások felmérésére, amennyiben ez szükséges. Nyilván egy körömvágáshoz nem szükséges túl sok mérlegelés, de egy olyan döntés, mely más embert érinthet, már jóval alaposabb végiggondolást kíván, hiszen nem csak abba kell belegondolnunk, hogy amit teszünk, az nem csak nekünk, hanem a másiknak is jó-e, amiben ugye az is rögtön benne van, hogy a cselekedetünk következményeit elviselő személynek tudjuk mi a jó (ez nem mindig egyértelmű ugyanis). Ezen szempontok végiggondolása az, ami a belső fékünket, bizonyos fokú gátlásosságunkat képezi, ennek kell megakadályoznia abban, hogy olyat tegyünk, amivel kárt okozunk másoknak.

Társadalmi ügyek megoldásánál elvi lehetetlenség, hogy olyat tudjunk tenni, ami mindenki elégedettségét eredményezi, ezért ha nem akarunk teljesen elszakadni a társadalomtól, mindenképpen szükséges ezt észben tartani és az ésszerűség határain belül tolerálni a társadalom többi tagjának eltérő viselkedését.
Ahogy egy ember nem igazán tud konstruktív életvezetés megtartásával leszakadni a társadalomról, ugyanígy egy állam sem engedheti meg magának, hogy elfeledkezzen a világról. Mai körülmények között bármelyik országot is vesszük, az efféle elszakadás szinte bizonyosan leszakadást, szociális katasztrófát is eredményezne.
Társadalmi döntéshozatalnál kifejezetten szükséges az, hogy az alapvető játékszabályok betartása mellett a lehető legjobban függetlenítsük a gondolkodásunkat saját érzelmeinktől, figyeljünk oda mások, főleg az ellenfél, s a velünk szemben ellensúlyt képező állami szervek véleményére. Kellő higgadtságot és mértéktartást kell tanúsítanunk, miközben a céljainkat igyekszünk elérni.
Döntéshozatal során nem téveszthetjük szem elől a gazdaság és a világ működésének természetét, de ami a legfontosabb: korán sem biztos, hogyha igazunk is van, hogy jó úton közelítünk a cél felé (utóbbi talán még a célnál is fontosabb).

Ha hatalommal rendelkezünk mások felett, ha alapvetően belső késztetéseink, érzelmeink, indulataink vezérelnek, ha nem tűrünk ellentmondást, és velünk szemben kritika nélkül szolgáló emberekkel vesszük körül magunkat, ha kiiktatunk minden intézményes féket a hatalmunk kiteljesedése érdekében, miközben nem veszünk tudomást a gazdaság és a világ működésének természetéről, akkor döntéseink többsége a saját népszerűségünktől függetlenül szükségszerűen rosszak lesznek. Természetesen csak akkor, ha vonatkoztatási rendszernek az egész társadalmat és nem magunkat és érdekkörünket vesszük…

Úgy gondolom, ma ezen érdemes lenne elgondolkodni Magyarországon.