Az utóbbi hat évben próbáltak az egyetemen bevezetni engem a kémia tudományába és a környezettannak nevezett bonyolult valamibe. A tanulás lényege – mint ahogy az ideális esetben lenni szokott – itt sem elsősorban a tényanyag elsajátításában merült ki (habár legtöbbször ezt kérték számon), hanem azon kognitív sémák és készségek megszerzésén, amitől egy valamirevaló egyetemi hallgatóból, valamirevaló tanár lesz. Véleményem szerint, bármilyen szakmáról is van szó, egy végzett „szakembernek” kell lennie elképzelése arról, pontosan mivel is foglalkozik. Ez bután hangzik, de mindjárt megindokolom, s kísérletet teszek arra, hogy elmagyarázzam, hogy szerintem mi a környezetvédelem lényege.

A kémia esetében – látszólag – egyszerű dolgunk van, az ember nagyjából ki tudja tapogatni miről is szól az egész, de azért jelzem, hogy itt is komoly problémákba ütközhetünk. Ezzel szemben, a környezettan vagy egy picit szebben, a környezettudomány esetében először is azért vagyunk bajban, mert ahány tudós, annyiféleképpen definiálja. Másrészt maga a környezet fogalmunk is rendkívül széles körben, több jelentéstartalommal használatos. Hagyományosan azt szoktuk mondani, a lehető legtömörebben, hogy a környezettan az ember és a természet kapcsolatát vizsgálja. Ma a környezettant túlnyomórészt a környezetvédelem szinonimájaként használjuk.

De végtére: mi a környezetvédelem?

A köztudatban ma az él, hogy nagyjából az, ami sokba kerül, temérdek papírmunkával jár, az életünk rosszabbodásáról szól, és egyébként sem old meg semmit. Ez a felfogás problémás, de nézzük meg a „zöld” felfogást, miszerint a környezetvédelem lényege a környezet védelme. Szerintem – bármilyen furcsán is hangzik – ez sem jó megközelítés, hiszen a környezetvédelem során nem a környezetet, hanem végső soron magunkat akarjuk megvédeni. Még ez akkor is így van, ha ennek során nélkülözhetetlenek azok a belső értékek, amik ezen tevékenység űzésére késztetnek.

Miért kell magunkat megvédeni?

Az absztrakt (elvont) fogalmi gondolkodásunk képessé tett bennünket arra, hogy a környezetünket minden élőlénynél hatékonyabban és nagyobb területen használjuk, hasznosítsuk. Sorra legyőztük azokat az akadályokat, amiket a természet állított fel és ott is megvertük a lábunkat, ahol evolúciós adottságaink ezt nem tették volna lehetővé. Utóbbi, dőlten szedett mondat szerintem egy rossz értelmezése szerepünknek a Földön, ezért azonnal negligálnám. Ugyanis a természet semmiféle akadályt nem állított elénk, e megfogalmazás pontatlan, félrevezető, mivel a korlátainkat magunkban és az egyes képességeinkben kell keresnünk, mert ott húzódnak.
Minden élőlény, amennyiben arra módja adódik kisebb-nagyobb idő elteltével a lehető legnagyobb területen terjed el. Mondjuk a kaszáspók adott hatékonysággal képes zsákmányt ejteni, ezáltal a fajok forrásokért való versenyben adott méretű elterjedtséget tud kivívni magának. Élete során nagy segítségére vannak a potrohában található mirigyek, és a hálóépítés know-how-jának ismeretében hálót képes képezni. Utóbbiak, mind evolúciós vívmányok.
Az emberek absztrakt fogalmi gondolkodása ugyanilyen evolúciós vívmány. A pók és az ember között - ebben az értelemben - pusztán annyi a különbség, hogy az ember – adottságai által - sokkal nagyobb területen volt képes megtelepedni és a környezetét is jelentősebb mértékben tudja átalakítani.
Ha veszünk tápoldatot, s azon valamilyen baktériumot tenyésztünk, azt fogjuk tapasztalni, hogy a szaporodásuk a forrásfelhasználással egészen addig növekszik, vagy állandó mértékű marad, amíg nem kezdenek szűkössé válni a források. Ez a környezethasznosítási szemlélet az ember megjelenéséig kizárólagos az élővilágban. De nem jelent különösebb gondot, hiszen az egyes populációk hatása a környezetükre jelentéktelen, egy-egy ilyen közösség elpusztulása érdektelen az egész szempontjából.

Ökológiai válság?

Szerintem, szó sincs róla. Az ökológia tökéletesen működik ma is, s működni fog akkor is, amennyiben kipusztulunk és működik még jó sok millió évig az emberiség eltűnése után. A probléma, hogy az emberiség gyakorlatilag a teljes környezetére hatást gyakorol, miközben ebben a hatalmas petricsészében egyedül nem képes megélni, függ a többi ottlakóktól. Amennyiben ezeknek egy nagyobb hányadát kipusztítja, bizony önmagát is pusztulásra ítéli.

Az ember esetében is működnek azok a mechanizmusok, amik például a növényeknél megfigyelhető  szükös környezeti források esetén (pl. szárazság idején kisebb vegetatív növényrészek fejlődnek ki). Ilyenkor nem a vegetatív szerveink mérete, hanem az emberek átlagos életszínvonala és/vagy a populáció lélekszáma csökken közvetett (háborúk) vagy közvetlen úton. Kérdéses azonban, hogy ezt a csökkentést az emberiség képes lenne-e túlélni a teljes kipusztulás nélkül, s hogy egyáltalán az emberiség, pontosabban a mi számunkra a közelgő, külső nyomásra végrehajtott visszametszés tétlen végignézése morálisan elfogadható-e.
Minden más élőlénnyel szemben, az ember a sokat emlegetett elvont fogalmi gondolkodásával képes felismerni, megérteni a környezetvédelem jelentőségét, mibenlétét, ezáltal potenciálisan képessé válhat arra, hogy megelőzze, illetve elodázza saját végzetét.

A környezetvédelem lényegi vége tehát nem védekezés, nem szívesség, nem jócselekedet, hanem morális kötelesség és egyben lehetőség, amivel élhetünk, ha élni akarunk még.