Mi a jobb? Ha előbb értelmezzük létünket és csak utána vizsgáljuk meg a létezésünk mibenlétét?
Lehetséges-e megérteni, vagy egyáltalán érdemes-e, lehetséges-e ezeknek a kérdéseknek a végére járni?
Amennyiben nem lehetséges, akkor haszontalan?
Amennyiben lehetséges és haszontalan, akkor értelmetlen?
Amennyiben nem lehetséges és haszontalan, attól még biztosan értelmetlen?
Amennyiben lehetséges és hasznos is, attól még lehet értelmetlen?
Amennyiben lehetséges és hasznos is, attól biztosan értelmes?
Bárhogyan is, belekezdünk.

Minden olyan dolgot, amiről valamilyen formában tapasztalatot tudunk szerezni, létezik. Tágabb értelemben, ha nem szabjuk a létezés feltételéül a közvetlen anyagi megnyilvánulást, akkor minden, amiről azt mondjuk, hogy nem létezik, létezik. Ebből következően, minden, amit el tudunk képzelni létezőnek tekinthetünk, hiszen abban a pillanatban, amikor megjelenik a gondolatainkban, létrejön, létezővé lesz.
Jó kérdés, hogy a létezés feltételéül szabjuk-e az időbeliséget? Abban az esetben, ha az időt úgy fogjuk fel, mint ugyanolyan dimenzióra, mint amilyen 3 térdimenzió és léptékbeli kikötést nem teszünk, akkor mondhatjuk, hogy a létezés csak időben elképzelhető.
Ezzel az elgondolással, kicsit össze is áll a kép, hiszen minden létezőnek meg lehet adni az azonosító adatait: anyagáról, szerkezetéről, helyéről, kiterjedéséről és időbeli helyéről, létezésének időtartamáról. A probléma ezzel csak ott van, hogy meg kell választanunk az alapobjektumot, amit ilyen módon figyelhetünk. Ha más objektumot jelölünk ki, szükségszerűen más eredményt fogunk kapni. Ha a lehető legközelebb akarunk kerülni az általunk megismerhető világhoz, akkor a legalacsonyabb szerveződési szintet szükséges vizsgálódni. Ez esetben azonban fennáll annak az eshetősége, hogy éppen a mi létezésünk szintjét nem fogjuk megérteni. Sőt, az is előfordulhat, hogy nem tudjuk kijelölni ezeket az alapköveket. Ha magasabb szerveződést tekintünk alapnak, akkor pedig felmerül a kérdés, hogy a folyamatos időbeli változások miatt, tekinthető-e azonosnak például a létezése folyamán egy ember, vagy akár egy játékkocka. Esetleg, a folytonos változás is a létezés része, elválaszthatatlan velejárója? Csak a változással nyerhet értelmet az idő és ezáltal a létezés? A változásoknak is változniuk kell, vagy azok mindig állandóak létezésük dacára?

A tudatunkat sokszor gondoljuk egy, a környezettől többé-kevésbé függetlenedett létezőnek, vagy legalábbis olyannak, amelyik valamennyire függetlenedni tud attól. Annak ellenére, hogy ugyanúgy be van ágyazva a létezés szövetébe, mint bármi más. A tudatunkat a környezetünk objektumai hozzák létre, létezése során ezekkel hat kölcsön, melynek során a természeti törvényeknek engedelmeskedik. Persze jóval több szálon keresztül, de elvi szinten a tudatunkra is úgy hat a külvilág, mint egy vasdarabra a közelben lévő mágnes. Amivel mégis többek az élőlények az élettelenektől, azt más síkon célszerű keresni: az önreprodukció és a szabályozott anyagcsere képességén, melyeket egy vasdarab nyilván nem tud. Az embert ezen felül az különbözteti meg más élőlényektől, hogy fejlett elvont fogalmi gondolkodással rendelkezik. Magyarán szavakban, nyelvi alapon logikai kapcsolatok felépítésére, emellett érzelmek megélésére képes. Az, hogy ennek mekkora a jelentősége, nézőpont kérdése. Számunkra biztosan nagy, hiszen életünk értelmét gyakran a körülöttünk lévő világ megértése, alakítása és csodálata, illetve a hozzánk hasonló tudatokkal való kollektív és személyes csámcsogás szolgáltatja.
Minden szerveződési szinttel feljebb lépve, megnő az elérhető állapotok, vagyis a lehetséges lehetőségek száma. Az emberi tudat is egy ilyen szerveződési szint. Az elérhető állapotok számának szinte végtelen voltát, mi sem bizonyítja jobban, mint maga az emberi kultúra.

Az élővilágban csak azok a szervezetek maradhatnak fenn, melyek valamiért törekednek saját integritásuk megőrzésére. Az öntudatos létezés megmaradásához ezért vált szükségessé az élet- és önértelmezés. Mert az ember mindenben keresi az értelmet és tudatában van a létezésének, a létértelmezése tehát a túlélését szolgálja, alátámasztva a tényt, hogy az élővilág nem ismeri az öncélúságot. A világnak abszolút értelme valószínűleg nincs is, az csak van, ahogy van. Az értelmünk persze ebbe nem képes beletörődni, mert nem azért van, hogy beletörődjön. Ezért nap mint nap mondatja  is velünk, hogy az életnek kell lennie értelmének, pedig ez közel sem szükségszerű.