Az elektronikában gyakran használják minőségparaméterként a jel-zaj arányt, mely azt mutatja meg, hogy az eszköz működése során mennyi nem kívánatos tartalommal látja el az általa kibocsájtott információt. Amikor például zenét akar hallgatni az ember, nem arra kíváncsi, mit szedett össze környezetéből az erősítő vagy éppen milyen hatást gyakorolt az időjárás a tévéműsorra (ami egyébként lehet, hogy érdekes, de amikor az ember nem arra kíváncsi, rögtön zajnak minősül). De a tévéadás maga is lehet zaj, amikor példának okán aludni akarunk... tehát a jel, hamar zajjá válhat. A zajból hamar jel lesz, amikor felfigyelünk a tömegben a nevünk hallatán (koktélparti-effektus).

Úgy gondolom, ezt a mérőszámot érdemes lenne bevezetni a hétköznapi élet egyéb területeire is. A jelként könyvelnénk el minden olyasmit, ami értelmezhető vagy valamilyen hasznosítható tartalommal, többlettel rendelkezik, a fennmaradó tartalmatlanságot zajként minősítenénk.

Tegyünk egy pillantást a tudósokra! A tudomány művelői többnyire igyekeznek a lehető legtömörebben - legjobb jel-zaj aránnyal - dolgozni, bár a tudományos publikációkra vonatkozó objektív, átlagos jel-zaj arány értékekre - amennyiben ezt meg tudná valaki mérni - kíváncsi lennék.

Éppenséggel mérni lehetne azt is, hogy egy irodalmi alkotásban mennyi a valódi tartalom, illetve az azt ugyanolyan teljeséggel átadó körítés, s mennyit tesz ki a felesleges sallang. Megengedhető-e, hogy egy alkotás csupán zajból álljon, tehát semmiféle mondanivalója ne legyen? - hát persze, hogy meg, csak akkor nem biztos, hogy célszerű alkotásnak hívni...

A hétköznapi beszélgetéseink is gyakran tartalmatlanok, főleg ha valamilyen külső kényszer következtében igen hosszúra nyúlnak, de az információtartalmuk meglehetősen csekély marad, a jel-zaj arány tehát ebben az esetben kicsi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kommunikációs képességeikről nem éppen híres programozók olyan szoftvert lépesek  ma már létrehozni, amellyel az ember a hétköznapi dolgokról nyugodtan elbeszélgethet. Olyannyira fejlett a program (fordítva értelmezve e beszélgetések olyannyira primitívek), hogy ezen a szinten a számítógép mögé ültetett chatpartner nem tudja eldönteni, hogy géppel vagy egy valóságos személlyel társalog.

Kicsit filozófiaibb síkra terelve a jel-zaj arányt... ha a világ dolgairól egy tökéletes zajszűrővel megszűrnénk az összes cicomát és mázt, rábukkannánk az egész kóceráj mozgatórugóira, végső soron a lét sokat emlegetett abszolút értelmére, vagy ami ezen a szinten valószínűbb: annak megsemmisítő hiányára (a szörnyű csendben persze alaposan megijednénk, és váltig állítanánk, hogy a hiba márpedig a zajszűrőben van...)

A mi világunk nyüzsgés, állandó kölcsönhatás és változás világa. Az ember képes érzékelni és értelmezni a körülötte lévő folyamatokat, képes arra, hogy a zajból kiszűrje a jeleket, befogadja azokat.

Persze az is lehetséges, hogy az ember személyiségfejlődéséhez nélkülözhetetlen több-kevesebb efféle tartalmatlanság, zaj, ha csupán avégett is, hogy el tudjuk különíteni a jelektől, a tartalomtól. Aki tartalmasan szeretne élni, annak arra kell törekednie, hogy az életének jel-zaj aránya minél jobb legyen.