Az ember próbálja elhelyezni magát a világ koordinátarendszerében, igyekszik énjét viszonyítani ebben a szörnyű bonyolult izében, amit a létezésnek nevezünk. Nos, ebben a koordinátarendszerben a tengelyeken már jobb esetben adva van felirat, csak a beosztást kell megalkotnunk, méghozzá úgy, hogy közben mi állunk az origóban. Nem azért, merthogy körülöttünk forogna a világ. Forogna? Annál sokkal durvább oszcillációt (?) végez, ha végez egyáltalán, de végülis mindegy, önmagunkhoz mérjük a világot és kész.

Szóval itt állok. Az origóban. És vizsgálódom. Eleinte túl sok szempont szerint. Ezért sok a tengely, a korlátolt elmém számára, hogy a rendszer használható legyen, csökkenteni kell a tengelyek számát, de csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Persze, így is túl sok marad és továbbra sem értek semmit az egészből, de talán ennyi szempont még le tudja nekem írni a világot, pusztán a teljes igazságot vesztem el, a részigazságokért cserébe.

Be kell osztanom a tengelyeket, hiszen – mint egykoron írtam – a mérték az érték. Erre a feladatra alapvetően kétféle módszertan alkalmazható. Az egyik, hogy külső segítséget hívok. A koordinátarendszeremet zsírpapírra vetem, s geometriai pontossággal, körző és vonalzó segítségével ráméregetem, mondjuk a Biblia vagy a Korán előírásait, s ezeket fogadom el, megfellebbezhetetlen igazságok halmazaként.  Aztán keresek a kiválasztott világképhez köthető személyeket, akiknek a véleményét még csakugyan felmérem a születő szép új világom beosztás nélkül maradt tengelyeire. Miután ezzel végeztem, ezeket az igazságokat begyűjtöm egy szép nagy zsákba. Mindazon dolgokat, amik e zsákon kívül rekedtek, - a szeretet és a megbékélés jegyében - ezentúl nemkívánatosnak, romlottnak és hazugnak vallok, s szépen lassan gyűlölni is kezdem azokat.
Ami nagyon jó ebben az elgondolásban, hogy a fenti műveletsort elég egyszer megcsinálni, utána már mindenről tudom, méghozzá bárminemű gondolkodás és mérlegelés nélkül, hogy mi micsoda, hogyan és merre. Sőt, ezen igazság tudtában irdatlan nehéz tévedni, legalábbis úgy, hogy azt az ember észre is vegye magán.
Egyszerűen nagyszerű megoldás ez, fittyet hány a világ összetettségére, mindössze a jó van meg a rossz, az igaz meg hamis. Kár, hogy nem hiszek az efféle dichotómiákban, hiszen az objektív világtól – már amennyiben létezik ilyesmi – való jelentős eltérése teljesen nyilvánvaló.
Ha esetleg egy pár fokkal bonyolultabb világnézetet építettek volna fel, egy kicsit kevésbé átlátszóan egyszerűt, jobb marketinggel (például egy szebb zsákba csomagolva), talán még hinnék is benne. De hát így - bármilyen megnyugtatóan hangzik is - ez a megoldás számomra nem elfogadható.

Akkor nézzük a másik lehetőséget. Saját tapasztalatom, kialakuló meggyőződésem alapján próbálom meg a méricskélést, sokkal lassabban és jóval kisebb pontossággal készítem a beosztásokat. Az ember egymagában kevés ehhez a feladathoz, ezért itt is bőven jut szerep a külső forrásoknak. A különbség annyi, hogy e forrásokból levonható következtetéseket összevetem a saját tapasztalatommal, vagy más forrásokéval. Ez egy sziszifuszi munka, rengeteg gondolkodást kíván. Mindamellett a tévedés lehetősége nemhogy kizárva nincsen, borítékolva van. Még az is előfordulhat, hogy a tengelyeken felcserélem az előjeleket, sőt akár a feliratokat is. Egy ideig „rossz” címkét kaphat a „jó” és „jó” címkét a „rossz”. De ami a legrosszabb, hogy ez a méregetés sohasem ér véget, hiszen akár többször is kiderülhet egy beosztásról, hogy súlyos tévedés. A zsákomban egy csomó saját ellentmondás, javított kis cetli gyűlhet össze. Mivel nem tudom minden beosztásomat megjegyezni – a hasonlatnál maradva: a zsákom lyukas, így menetközben vélhetően fontos dolgok is kipotyognak belőle -, s mivel nem tudok valami változatlanhoz visszanyúlni, újra meg kell keresnem magamnak ugyanarra a kérdésre a választ, ami igencsak lelassítja a dolgokat. A világ szüntelen változásából következően annak a lehetősége is fennáll, hogy egy beosztásom egyszerűen elavul, de ez esetben legalább tudom javítani. Bár, ennek ellenére sincsen garancia arra, hogy a végeredmény majd közelebb áll az adott valósághoz, mint ahogy a munka elején állt, vagy minthogyha egy külső forrás segítségével készítettem volna el.

Levonhatjuk egyelőre a következtetést, hogy összességében piszok nehéz így – tehát a második verzió alapján - létezni. Az ember által felépített mikrovilág éppen elég nyűg, az önfenntartás önmagában is irdatlan energiákat emészt fel, és nem jut kellő idő erre a bizonyos méregetésre. Sőt, mi több, ez a mi felépített új világunk – azaz valahol mi magunk - nem is akarja, hogy elegendő időnk legyen erre, mert kíméletlen verseny van. Hogy pontosan miért, azt már szerintem régen elfelejtettük.
Mindegy, a verseny azért folyik, melyhez azonnal oldódó, instant hiteket, skálákat kapunk lépten-nyomon arra, hogy rendezzük az értékrendünket az ő/mi kényük/kedvünk szerint, azt állítva, hogy ezzel közelebb jutunk valami áhított valamihez, amit „forever young”-nak hívnak.  Aki boldogságot kínál, ránk akar erőltetni valamit, amik nem mi vagyunk, hanem valami olyasmi, amitől ő azt hiszi, hogy boldogabb lesz. És a kör bezárult. Boldoggá akarnak tenni, mert azt hiszik, hogy azzal ők is boldoggá lesznek.

Pedig épp csak a lényegről terelődik el a figyelmünk! A méregetésre, ceruzával nagyítóval, körzővel és vonalzóval. Hiszen a létezés lényege – az önértelmén kívül – ennek a világnak a megértése, magunkhoz mérése. Megannyiszor leírtam, hogy az emberek az anyag és egyben az Univerzum öntudatra ébredését képviselik, ami valószínűleg nem cél, hanem csak egy evolúciós eszköz a túlélésre. Az Univerzum szempontjából a fentebb tárgyalt egész témakör puszta mellékhatás, semmi több. Az emberek szemszögéből viszont ez a mellékhatás a lehetőség egy fantasztikus utazásra, ami a Mindenség megismerését szolgálja. Ha ettől megfosztanak minket, azzal tulajdonképpen az öntudatunkat semmisítik meg, elvéve tehát azt a többletet, amire egyébként olyan büszkék vagyunk, s létezésünk értelmét szolgáltatja számunkra.
Mert az öntudattal járó értelemmel nyerhet csak értelmet a létezés, ugyanis kénytelen önmagát értelmezni létezése okán. Értelem híján erre egyszerűen nincs szükség és egyben lehetőség sem, a meghatározottság – mint annyiszor – itt is kölcsönös. A Mindenség, mint olyan, velünk szemben fájdalmasan érdektelen. Hiába próbáljuk antropomorfizálni, mítoszokkal magyarázni, ami ma már belátható. Mi emberek, bizony magunkra vagyunk hagyva, csakis rajtunk múlik, mire használjuk azt a jó esetben 60-70 évet. Választhatunk, hogy pusztán a külsőségeknek, önémelyítő élvezeteknek élő, lelketlen programként, vagy öntudattal rendelkező, a világra nyitott, kutató, értelmes és érzékeny lényként akarjuk eltölteni ezt az emberi léptékkel sem nagy időt. Már hogyha engedjük és engedik.

Ebben – az egyébként egyéntől függően sokféle szinten folyható – kutatásban, kicsi az esély, hogy megtaláljuk a végső igazságot, a korlátozott értelmünk, a tengelyek elhagyása – vagy a számunkra láthatatlan volta, illetve idő szűke miatt – pusztán egyes vélt részigazságok részigazságának megtalálásra van mód. Ez a méricskélés jó esetben egészen a halálunkig tart, de ez egyáltalán nem baj, mert ez határoz meg minket, ez tesz minket azzá, akik vagyunk. Ennek vizsgálódásnak az eredményei, s maga a vizsgálódásunk szintjei és színterei képezik az öntudatunkat, ami meg azt a többletet jelenti számunkra, ami bizonyos értelemben kiváltságossá tesz minket az összes többi általunk ismert létezőhöz képest.