Hetekkel ezelőtt egy remek vitát rendeztem erről a témáról az egyik órámon. A részt vevő diákok már tulajdonképpen 19-20 éves felnőttek, akiket elvileg már nem csak a mikroszférájuk, hanem a nagyobb, több ember életét befolyásoló kérdések is érdekelnek. Azért volt igazán érdekes a vita, mert több szempont ütközött és engem, mint moderátort is megmozgatott.

Végre sikerült olyan vitát rendezni, ahol két viszonylag kiérlelt vélemény csapott össze egymással, fiatalos hevességgel, de tisztán, elvi alapon. Hiányoznak ezek az elvi viták a mindennapjainkból és a közéletből is.

Emlékszem, ahogy serdülőként kezdtem észbe kapni, iszonyatosan zavart, hogy eltűntek vagy megváltoztak olyan dolgok az életemből, aminek régen varázsa volt. Ez a varázs, lehet, hogy csak a gyermeki szemlélődésből származott, de számomra létező dolog volt.

Mindenesetre megváltozott a játszótér, amin régen játszottam, átalakultak és újjászülettek üzletek, eltűnt a klasszikus cipőbolt, aztán később a ,,vasbolt" is a városból, a Babylon bisztróval és a legutóbb az egykoron a lakótelep éléskamrájaként működő Y ABC-vel együtt. Édesapám 1993-tól benzinkúton dolgozott két műszakban, a rendszerváltás magával hozta az éjjel-nappali nyitva tartást. Furcsa volt, hogy éjszaka kell dolgoznia és nappal aludnia. Egy akkortájt még 18-20 ezer lelkes kisvárosban kissé talán indokolatlannak tűnt az éjjel-nappali nyitva tartás. 6 év után szerencsére aztán váltott és már más beosztásban csak nappal dolgozott (sajnos azóta, ugyan máshol, de három műszakban dolgozik).

Ahányszor bemegyek egy éjjel-nappali boltba, figyelem az eladókat, eszembe jut, hogy ez egy külön miliő, teljesen más világ, még nappal is. Esténként viszont mások a fények, a hangok, sötétben mászkáló kósza emberek, a város első ébredését kísérő első zajok, áradó kenyérillat, az új nap első fényei. Ezekért egyébként minden földi halandónak érdemes olykor-olykor korán, napkelte előtt felkelni.

Valahogy belül viszont nem tartom alapvetően jónak, hogy embereknek éjjel vagy hétvégén kelljen dolgozniuk. Mert a legtöbb dolog, ami történik a világon, az nem akkor fog történni, amikor a többséggel történik. Tehát kimaradnak-lemaradnak valamiről, elválik a két világ, két tapasztalás. Család belül meg széled, elválik a család térben és időben. Az embereknek és  családoknak pedig tényleg szüksége lenne egyfajta ritmusra az életében, kellenek dolgos és kevésbé dolgos időszakok, egy szinkronban legyen a többséggel. Egy ünnepnapnak, pihenőnapnak, vasárnapnak csendesebbnek kell lennie a hétköznapoknál.

Ezért tizenévesként értetlenül álltam az első 0-24-es hipermarketek megjelenésekor, a fogyasztási szokások gyors változását látva. A mai napig nem értem, hogy mi kellhet egy nagy üzletből vasárnap hajnali 2-kor. Azt is könnyű belátni, hogy az emberek ebben a tekintetben a szinte állandó nyitva tartással kevésbé gondolkodnak és terveznek előre, mint korábban és talán épp emiatt több időt is töltenek vásárlással.

A vasárnapi zárva tartást ezek alapján akár támogathatnám is. Valahol zavar, hogy ha nem is emberek szenvedése, de kényelmetlensége árán juthatok valami plusz szolgáltatáshoz, amire talán nincs is annyira szükség. De van egy másik olvasat is. Igen sok család számára ez a plusz nyitva tartás magasabb jövedelmet vagy akár a megélhetést jelenti.

Vannak olyan szolgáltatások, amiknek muszáj éjjel-nappal rendelkezésre állniuk (rendőr, mentő, tűzoltó, orvosi ügyelet stb.). Vannak termelő vagy feldolgozó üzemek, melyek gazdasági és gazdaságossági okokból állandóan működni kell. A fentieket nyilván emberek üzemeltetik, így valamekkora személyzetnek éjjel és hétvégén is rendelkezésre kell állnia. Bár ez bizonyára nem mindenhol szükségszerű.

A vasárnapi boltbezárás ötlete tehát erről az oldalról valamennyire alátámasztható, el tudok képzelni olyan világot, ahol ez törvénybe iktatott és a túlnyomó többség által elfogadható szabály.

A problémám ott kezdődik viszont, hogy a mai gazdasági helyzetben sok ember megélhetése függ ettől a szolgáltatástól és sajnos a pocsék munka is valamivel jobb a semminél. 47000 Ft-os közmunka és ilyen nagyfokú munkanélküliség mellett igen erős kiszúrás az itt dolgozó alacsony státuszú réteggel. A kardinális probléma még csak nem is ezzel van, célzott gazdasági-fejlesztéssel, átképzéssel stb. a fenti hatás - kezelhető méreténél fogva - jórészt orvosolható lehet.

A fő gondom és gyomorgörcsöm abból adódik, hogy az állam engem, mint állampolgárt, folyamatosan lépéskényszerben tart. Rendszeresen és minden határt átlépve meg akarja mondani mit, mikor és hogyan kell csinálnom, hogyan kell megfelelnem az önkényének. A maga képére akar formálni engem és mindenkit. Be akar olvasztani, meg akar nevelni.

Nem tisztel.

Ugyanez a hatalmi parancs érhető tetten a MANYUP pénztárak beolvasztásánál, kötöttebb munkaidő és kötelező kötött tanterv bevezetésénél, így van ez kötelező tankönyvválasztással is. Nem akarja vagy nem tudja elhinni és elfogadni az állam, illetve az őt képviselők, hogy az állampolgárok egy jó része rendelkezik önállóan kiérlelt véleménnyel. Hogy képesek önállóan döntéseket hozni, s pont ezek az állampolgárok nem szeretik, ha úton-útfélen beleszólnak olyan dolgokba, amikről ők tudják, hogy jó eséllyel jobban tudnak vagy jobban tudhatnak. A társadalom másik része, amely nehezen tud segítség nélkül döntést hozni, pedig nem engedi felnőni, gyerekszerepben tartja.

Mindez egy olyan államtól tapasztalható amúgy, amely még arra is képtelen, hogy kellő mennyiségű fénymásolópapírt, nyomtatótonert és tisztítószert biztosítson az iskolákban. Abban nem tud helytállni, amiben igazán kéne, ami a feladata lenne.

Az alapgondolattal van tehát a baj.

Mivel nem az állampolgárnak kell szolgálni az államot és nem az állampolgárnak kell tisztelni azt.

Az államnak kell tisztelni és tiszteletben tartani az állampolgárait és szolgálni azokat. Egyébként ez a kiindulási pont a kulcs a szabadsághoz.

Hogy újat mondtam?

A kép forrása: mindenamieger.blogspot.com,