Egyik kedves ismerősöm nem szereti, ha blogjából úgymond énblog lesz. Szerintem nincs azzal semmi baj, főleg az ő esetében nem szokott, de mindegy is, most megint egy kicsit ilyen énblogos bejegyzés következik. A filozófiaórákat egy kicsit későbbre tesszük, nemsokára folytatjuk.

A koliban az utóbbi 3 évben egy kis, 15"-os Sony monitort használtam, ami nagyon megfelelt a célnak. A megjelenítésén ugyan már meglátszott az idő, de 13 éves kora ellenére még mindig kitűnő képet adott, más monitorokhoz képest. Méretéhez viszonyítva ez a monitor sem volt túl könnyű a maga 14 kilójával, de ha éppen úgy adódott, simán elvittem ölben a város egyik pontjából a másikba. Praktikusságát tovább növelte, hogy pont aláfért az erősítőm, amit így könnyűszerrel tudtam tekergetni. Szinte ideális állapot, nem igaz? (lásd balra, a kép kattintással nagyítható)

Ilyenkor - amikoris az ember úgy érzi, hogy mindene megvan - nagyon nagy hiba a Vatera böngészése, pláne, ha nem tudod mennyi pénz van a számládon (jelentem, sikerült rendesen felülbecsülni a pénzmennyiséget). Természetesen azonnal kiszúrtam egy 3000 Ft-ról induló, jóképű 19"-os Sony monitort, ami majdnem új, azaz a 10 évével kemény három évvel fiatalabb a jelenleginél, a műszaki adatok meggyőzőek, bár a csaknem 140 wattos maximális fogyasztása elég meredek (hozzáteszem ez az adat szoros összefüggésben áll a képminőséggel).
Na, mondom, ennyi pénzért, végülis megéri. Soha nem volt ekkora monitorom, pedig néhány coreles munkánál igazán jól jött volna, a filmnézésről nem is beszélve.
Licitáltam. Szerencsére csak az egyik versenytársam 3500 Ft-os ajánlatát kellett megdobnom az utolsó 7 másodpercben 500 Ft-tal... egészen addig a pillanatig morfondíroztam, hogy megvegyem-e avagy sem. Aztán kattant az egér...

Az üzletet csütörtökön hamar lebonyolítottuk. Mondtam a srácnak, hogy villamossal fogom hazavinni, aki kissé meglepődött az ötletemen, de én büszkén meséltem neki, hogy hát a monitorcipelés nálam egyfajta hobbi, valamiért nem telik el anélkül egy félév, hogy ne BKV-ztassak egyet, jártas vagyok a logisztika ezen területén...stb stb.
Igazából nem féltem annyira a súllyától, mert az év elején egy másik kedves ismerősömnek már cipeltem egy 19"-os monitort BKV-zva a Rákóczi térről egészen a Kerekes utcáig. De - mint ahogy az igen hamar kiderült - az semmi nem volt ehhez képest.
Egy emeletet lementem a lépcsőn, majd az utat 30-50 méteres, többé-kevésbé egyenlő nagyságú szakaszokra osztva kellett megtennem, közben sikerült többször megemlékeznem a japánokról és a jó édes anyjukról. Ugyan számítottam arra, hogy a Trinitron képcső miatt nehezebb lesz a szerkezet, de arra nem, hogy ennyivel (utánanéztem: a nyáron cipelt Samsung-klón 18 kg-t, Sony 26 kg-ot nyom). Igazából nem is a súllyával volt a probléma, hanem a fogásával, ugyanis amikor az évelején a könyveimet felvittem a koliba, direkt lemértem magam, s 45 kilóval nyomtam többet, mint normál üzemben... ebből kifolyólag 26 kilót lazán el kellene bírnom...

Amikor végre-valahára eljutottam a megállóban lévő padig, gyorsan felhívtam a Dávidot, hogy legyen szíves jöjjön ki értem a Reitterhez, mert egyékbént éjfélig nem érek vele fel a szobába. 

A villamosra várva, aztán két középkorú hölggyel jót nevettünk a kínlódásomon.
,,Ez még tévének is nagy lenne'' - mondta az egyik. Aztán elmagyaráztam, hogy ebben bizony spéci képcső van, azért ilyen nehéz. ,,S az ennyivel jobb, hogy megéri?'' - kérdezték, amire azt válaszoltam, hogy ,,Hát, ha most kérdeznek, akkor azt mondom, hogy nem. Amennyiben már az asztalomon lesz, nyugalmi állapotban, azt fogom mondani, hogy igen." (Egyébként mostanában elég érdekes kapcsolatom kezd kialakulni a BKV utazóközönségével. Múltkor a lengyel-német szakos lány, most meg ez a két nő, na mindegy.) A lényeg, hogy mire a Reitterhez értem a villamossal, Dávid már ott várt a megállóban. Dávid barátomról tudni kell, hogy nem olyan nyüzüge, mint amilyen én, ezért szignifikánsan jobban bírja a cipekedést. Ennek dacára, a kolihoz vezető út felén még így is közös erővel vittük az ideiglenesen ,,Törpinek'' keresztelt szörnyeteget.

A koliban mielőtt a végleges helyére tettem volna a drágát, a képminőség és képernyőmenü tüzetes tanulmányozásába kezdtem... és szerencsére, mindent rendben találtam.

Tudtam, hogy a nagyobb képátló miatt, az erősítő nem fog elférni a monitor alatt, de végül még annak is örülnöm kellett, hogy az asztal feletti polctól be tudtam rakni a készüléket helyére. Azért, hogy maradjon némi asztalfelületem is, meg hogy ne kapjak nap mint nap ingyenes mellkas-átvilágítást, az asztalt 20 centivel kijjebb kellett húznom, hogy a monitor és köztem megfelelő távolság legyen. Emiatt számítanom kell arra, hogy a hangszóróim és a egyéb, asztal végén helyet foglaló dolgaim rendszeresen be fognak esni az asztal mögé. A folyton mellettem ülő Imi barátom pedig - aki az események epicentrumába került - a kiálló asztalsarok miatt,  bal könyökét lesz kénytelen majd veszélyeztetni az Angels Online-on vívott öldöklő csatákban. De legalább új, monitorom van. Szinte új.

(A legszebb az egészben, hogy szeptembertől nem tudom, hogy hova fogom tenni a csöppséget, mert még igencsak kérdéses, hogy hol fogok lakni. De TV-t - ahogy a villamosban várakozó hölgyek is elmondták - már nem kell vennem, az biztos.)