Az általam megtekintett intézmény halmozottan hátrányos helyzetű és/vagy magatartászavaros gyermekekkel foglalkozik, elsősorban az alternatív pedagógia eszközeivel. Az intézmény egy monumentális épületben kapott helyett, ami a huszadik század elején épülhetett.
Reggel, első órára mentem csoporttársaimmal hospitálni. Pár tanuló az épület előtt dohányzott, de ezen nem akadtam fenn különösebben, sajnos nem csak speciális iskolák előtt megszokott látvány.
Az épületbe beérve széles folyosók, nagy belmagasság ellensúlyozzák tantermeken kívüli helyeken egyébként uralkodó és első benyomást keltő belvárosi félhomályt. A folyosókon biztonsági szolgálat ügyel a gyermekek és a pedagógusok testi épségére.
Az óra egy nagyon világos, tágas teremben volt megtartva. Az egyébként ötödikes osztály nagyjából harmada hiányzott, ez azt jelentette, hogy körülbelül heten vettek részt aznap a tanításban. A terem szépen fel volt díszítve, annak ellenére, hogy az osztályfőnök elmondása szerint, pár hete az egyik gyermek dührohamot kapott és tönkretette a dekorációt.
Minden tanítási nap beszélgetőkörrel kezdődik, melynek során a gyerekek elmesélik az osztályfőnöknek és a társaiknak, hogy mi történt velük, hogyan érzik magukat. Ezt az időt részben az elmaradt házi feladatok megírására, illetve tanulásra fordítják. A szocializációt nem csak ezzel a módszerrel, hanem minden teremben kifüggesztett három alapszabály mindennapos felmondásával is igyekeznek segíteni.
Az ide kerülő gyerekek nem mindegyike speciális nevelési igényű, az általunk látogatott osztályban is volt két kislány, aki az osztályfőnök elmondása szerint nyugodtan járhatna többségi iskolába is, de mivel ez az iskola van legközelebb, szüleik ide íratták be gyermekeiket.
Az osztályfőnök elmesélte, hogy a gyermekek általában milyen gondokkal érkeznek az intézménybe. Az elmondásából következtetve a legtöbb itteni gyermek feltételezhetően már sokkal több nehézséget élt át tízegynéhány év alatt, mint amit én magam, a 23 évem során.
Ez azért érintett meg különösen, mert javíthatatlan idealistaként úgy gondoltam és úgy gondolom a mai napig, hogy minden gyermek tiszta lappal indul a megfogantatás pillanatában, az egyenlőtlenségek kialakulása azt ezt követő eseményekből adódik. A társadalomtól, szociális körülményektől függetlenül is meglehet, hogy egy gyermeknek speciális nevelési igényű iskolába kell járni (például mert hiperaktív), de biztos vagyok benne, hogy ezeknek az intézményeknek a töredékére volna szükség, ha a társadalom nem generálná újra és egyre nagyobb mértékben ezeket a problémákat, melyek egyébként legtöbbször nem is anyagi természetűek.
Ma Magyarországon nagyon sok gyermek nem kapja meg a  kellő figyelmet és szeretet, ami a kiegyensúlyozott fejlődéséhez nélkülözhetetlen lenne. Természetesen ma is létezik gyermekszegénység és mélyszegénység, de azt hiszem, a problémák gyökere mégsem kizárólag ebben keresendő, hiszen Budapesten aki képes rá, az tud is dolgozni, teljes családoknál a hagyományos értelemben vett megélhetés nem képezheti a probléma tárgyát, amennyiben a szülők dolgoznak. A gondok igazán ott kezdődnek, ahol a szülők már nem élnek együtt és/vagy nem képesek, vagy nem akarnak dolgozni. Ez utóbbi különösen azért problematikus, mert a gyermek számára a szülő jelenti a mintát és egyben a leghitelesebb információforrást is. Sokat emlegetett frázis, miszerint a család a legfőbb érték, hiszen az képezi a társadalmunk működési egységét. Ezzel szemben, nekem az a véleményem, hogy csak azt a családi létezést tekinthetjük értékesnek, mely képes megteremteni a gyermek számára azokat a feltételeket, melyek a kiegyensúlyozott érzelmi és értelmi fejlődés nélkülözhetetlenek. Ezek a feltételek vitathatatlanul kapcsolatban vannak, de semmiképpen sem tévesztendőek össze az anyagi biztonsággal.
Az óra során igyekeztem figyelni a gyermekek viselkedését, közben arra gondoltam, hogy mindegyiknek vannak elvileg szülei, akik felelősséggel tartoznak a gyermekük sorsáért. Ami a legjobban kiütközött a tekintetükön, az az érzelmi elhanyagoltság, a megfelelő szeretet és bizalom hiánya. A szocializáció elsődleges színtere a család, ahol ők nem kapták meg az ehhez szükséges legfontosabb alapokat. Társadalmi létünk sokkal bonyolultabb annál, hogy bárki képes legyen annak szabályait önmagától, nevelés nélkül megtanulni, de a legfőbb gond mégsem ez, hanem hogy csak bizonyos életkorban fogékony erre az emberi agy (hasonlóan ahhoz a szenzitív szakaszhoz, amikor a látásunk fényre, mint ingerre marad meg, illetve fejlődik tovább). Ebből következően az iskola már megkésve, csak tűzoltómunkát tud végezni.
Ezek a gyermekek, akiket láttam, minden bizonnyal nem tehettek arról, hogy ilyen hátránnyal indulnak az életnek, ezért elsősorban a szüleik a felelősek, még akkor is, ha tudjuk, hogy valószínűleg az ő szüleik sem ideális körülmények között nevelődtek, annak is oka van, hogy nem viszonyulnak és viseltetnek kellő felelősséggel a gyermekük iránt. Innen jól látszik, hogy ezen felelősség alóli kibúvás generációk életét taszíthatja olyan mélyre, ahonnan iszonyúan nehéz a visszakapaszkodás.
A társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok újratermelődésének lehetünk tanúi, ami különösen aggasztó, hogy Magyarországon ez egyre nagyobb arányban történik. Tudnunk kell, hogy sajnos, az újratermelődés természetes folyamat, efféle gondok az emberiséggel egyidősek. Emiatt valószínűtlen, hogy éppen majd egy versengésre épülő társadalomban nyílik lehetőség ezeknek a bajoknak a nagyarányú visszaszorítására. Ennek ellenére, a problémák tudtában, a legjobb tudásunk szerint kell küzdenünk ezen folyamatok ellen, mert ez a küzdelem sok életet menthet, vállalásával mi, nagyon-nagyon szerencsések is többek lehetünk.