Az előző féltucat „filozofálás” címkével megjelölt írásomban igyekeztem egy kicsit elrugaszkodni a mindennapoktól, hogy elemezzem, aztán értelmezzem egy kicsit a létünket, illetve annak valamiféle értelmét.
Ezekben a rövid kis esszékben egy redukcionista-materialista filozófia jelenhetett meg az olvasó előtt, ami nem csoda, hiszen alapvetően természettudományos szemlélettel tekintek a világra, hozzáteszem rögtön, nem csak így lehet, és nem csak így érdemes.
Miért búcsúzok el egyelőre mégis ettől a témától? Jó kérdés, hisz’ bizonyára lehetne még rengeteg okfejtést, értekezést írni a létértelmezésről, s ezért nem is ígérem meg, hogy nem térek vissza rá, de ezzel az írással szeretném jegelni a kérdést. Indokomat hadd világítsam meg egy meglehetősen középszerű hasonlattal.
Az életünket tekintsük egy nagyon-nagyon hosszú óceán-átúszásnak, ez olyasmi, mint az öbölátúszás a Balatonon, csak némileg hosszabb. Tegyük fel, hogy a fogamzáskor csobbanunk a vízbe, s halálunkat is biztosan előbb-utóbb a hatalmas víztömegben leljük, ugyanis a túlpart elérhetetlenül messze van. Ha egy kicsit tovább gondoljuk, az élet maga ebben a hasonlatban az úszás. Mert ha nem úszunk, bizony elnyelnek minket a habok. Az úszást is fokozatosan tanuljuk meg, amiben eleinte mások is segítenek, azaz tanítanak minket, aztán egyedül kell boldogulnunk, majd nekünk másokat tanítanunk... és így tovább.
Amíg erőnk teljében vagyunk, kitűnően haladhatunk a túl távoli part felé, majd az idő előrehaladtával fizikai teljesítőképességünk egyre csökken. Ezen folyamat végén, már csak arra marad elég kapacitásunk, hogy egy helyben maradva fennmaradjunk a vízen (hiába tehát minden úszástudásunk, amit az életünk során összeszedtünk, ekkor már csak a fennmaradásról lehet szó). A halál akkor következik be, amikor már nincs annyi erőnk, hogy fenntartsuk magunkat a vízen.
Amíg az ember fiatal, megengedheti magának, hogy az úszástechnika fejlesztése és maga az úszás közben, két karcsapás között, elgondolkozzon olyan dolgokon, melyek nem függnek össze közvetlenül a hétköznapokkal. Ilyenkor járunk színházba, moziba, beszélgetünk a barátainkkal, megismerjük a természetet vagy éppen, a létünk értelmét keressük (ez utóbbi kettő, gyakran igen szorosan összefügg).
Hiába adja magát, sokan nem veszik észre, hogy az egyébként általunk kreált létértelem (mely ugye elviselhetővé teszi számunkra a tudatos létet), pont ezen karcsapások közötti tevékenységek tárházának művelését jelenti, magyarán, ez az élet értelme, nem maga az úszás, mégha az élet alapvetően tényleg az úszásról szól.
Összefoglalva: az említett féltucat írás úszás közben,  egy-egy karcsapás között született.

Mivel az időnk véges, s jó esetben kíváncsi természetek vagyunk, szeretnénk a világot minél több aspektusból megismerni, nem jó, ha leragadunk egy problémánál. Főleg akkor nem, ha ez a leragadás már olyan fokú, hogy magában az úszásban akadályoz minket.
Úgy érzem, jelenlegi szellemi-lelki állapotomban eleget foglalkoztam a Mindenség szerkezetével, most már ideje kicsit magasabb szerveződési szinten folytatni a kutatást. Ez az első ok, ami miatt új vizekre evezek.
A második, hogy a világot a mi testünk-szűkebb környezetünk mérettartományában, nem a részecskék és nem is a galaxisok méreteiben, illetve ezek szervezettségi szintjén éljük, mégha kétségkívül ezeken a szinteken zajló folyamatok alapvetően determinálják a hétköznapjaink és kultúránk kereteit.
Végül szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire fontosnak tartom azt, hogy minden ember legalább egyszer az életben próbáljon meg végére járni ezen alapvető kérdéseknek, pillantsa meg a Rendszert. Még akkor is, ha tudom, hogy ezek a gondolatok nem a mindennapjainkba valók, sőt olykor néha kifejezetten hátráltatják is azok menetét, miközben (figyelem, nem ellentmondás) segítik megérteni azokat és azt a csodálatos egyszerűen nagyszerű izét, ami körülvesz bennünket. E nélkül nem érdemes meghalni, talán még megszületni sem.