A nagy szavak ideje jött el. Amikoris hatalmas jelentőséget adunk teljességgel jelentéktelen dolgoknak. Nem másért, mert csend van és hideg.

A kirakó kirakása közben kiderült, hogy ugyan a kép jó része már szépen körvonalazódik, másik része még mindig nem az igazi, kirakásra vár... találtam a dobozban ugyan olyan darabokat, melyek a képet kiegészítik, de később rájöttem, azok egy másik kirakóból valók. Ezeket ez okból ki kellett dobjam, tehát ezeket kidobtam.
Pedig mennyire szerettem volna kirakni a képet, hogy végre egésszé legyenek a részek, s gyönyörködjek végre benne kedvemre. Néha-néha azért össze is állt a kép, láttam azért egyben, de valamiért széttartott, amiről nem akartam tudomást szerezni, mert a szükségszerű tök(él)etlenség ellenére, számszerűen stimmeltek a darabok. S készen volt végre az egész, ennyi az egész, s ez volt a lényeg, a kilógó részekre meg majd - gondoltam - visszatérek.
A képet hiába raktam keretbe, gyakran szétesett, ezért nagyobbat vettem, széleset. De így még ritkábban vált láthatóvá számomra az egész, kereten belül szaladt széjjel mindig az a rész.
Amikor aztán ez a rakoncátlan rész kezdte azt hinni, hogy fontosabb, mint a  többi, s majd festőnek képzelte magát, aki az én képemet ha úgy akarja, egyszerűen egyszínűre festheti, képemet képtelenítheti, mérges lettem, s mondtam neki: ezt nem engedem, mert ez olyan képtelenség lenne, amit nem engedhet meg magának semmilyen elme (főleg nem az enyém).
Így amikor már a kép többi részét ecsetével komolyan fenyegette, ki kellett vennem onnan, tehát kidobtam (aztán a teljesség kedvéért megint visszafogadtam volna).

Egy ideje most csend van. Csend a csaták után, csend valami előtt.

Hideg van. Iszonyú tél lesz.