A legutóbbi pénteken egy toleranciáról szóló kis csoportmunkában vettem részt a kollégáimmal, amit két fiatal szakember vezetett. A cél az lehetett, hogy újra bevigye a gondolkodásunkba, hogy milyen fontos a tolerancia és hogy hogyan kellene azt alkalmazni a hétköznapi életben. Mivel most ezzel kapcsolatosan fogok pár sort írni, a kívánt célt úgy tűnik, sikerült elérni.

 

Mielőtt belekezdenék, azért nem tudom megállni, hogy ne térjek ki arra, hogy olyan tekintetben is tanulságos volt a kurzus, hogy rádöbbentett mennyire hiányzik a szellemi input az életemből… tanárként ugyanis az információáramlás sajnos, jórészt csak kifelé zajlik, és minél többet tanít az ember, egyre kevésbé hajlamos a gyerekektől érkező információ fogadására (persze a jó tanár erre is ügyel). Emiatt komolyan foglalkoztat annak a veszélye, hogy addig-addig adom ki magamból a dolgokat, mígnem belül teljes vákuum nem alakul ki. Tehát fontos lenne valahogyan megoldani azt, hogy a sok kimenet mellett, legyen elég bemenet is.

Az egyetem alatt – pedig a közösségi élet közel sem volt kielégítő számomra - temérdek gondolattal, összefüggéssel és adattal bombáztak, amivel az agysejtjeim el tudták magukat foglalni. Emlékszem, a vége felé, már sokszor ugrásra készen ültem a padban, s alig vártam, hogy végre én mondhassam, én próbálhassam ki magam, végre ne nekem beszéljenek már, hanem én beszélhessek (utóbbinak szükséges mértékű mellőzésére, azaz a diák tevékenységére, beszéltetésére egy elég jó pedagógus megint csak nagyon odafigyel).

 

Még egy apró intermezzo. Az előző bejegyzésemből következően – csak azért, hogy hű legyek magamhoz – egyáltalán nem gondolom, hogy az általam hangoztatottak biztosan igazak, illetve közelébe érnek annak, amit igazságnak neveznek (amit ugye mindenki ismerni vél és beszél róla, de valójában senki nem látta, sőt még a léte is kétséges). Abban a vonatkoztatási rendszerben és értékrendszerben viszont, amit magam vallok, igyekszem igazat mondani. Azt sem ígérem, hogy teljeskörű elemzést fogok adni, inkább egyfajta gondolat- és vagdalkozás-halmazt, amit a fogd-és-vidd elvén terítek széjjel.

 

A klasszikus szabadelvű gondolkodás szerint, minden ember szabadsága addig tart, amíg a másik szabadságát nem korlátozza. Mint minden egy mondatba foglalt elv, ez is természetesen ezer sebből vérzik, ámde jól megragadja, ennek a kissé individualista, alapvetően megengedő gondolkodásmódnak a lényegét. Hozzáteszem, kellő ésszerűséggel alkalmazva ez a világkép nagyon sok ember számára üdvözítő lehet. Lényegében ennek a gondolatnak az elfogadása lehet a tolerancia alapja. Mint minden elvi-erkölcsi szabálynak és meglátásnak – ennek is – a tudomásul vétele és betartása sokkal könnyebb anyagi jólét és általános biztonságérzet megléte esetén.

 

De miért is lehetett szükség ennek a gondolatnak a megjelenésére?

 

A XX. század során, a technológiai fejlődés (főként a motorizáció) és a globalizáció egyre nagyobb arányú térhódításával; eközben a világ egyes részein a társadalmi különbségek bizonyos értelemben vett csökkenésével, olyan emberek kerültek több-kevesebb időre közel egymáshoz, akik kulturálisan és nem csupán elsősorban társadalmi, illetve anyagi helyzetüket tekintve jelentősen különböztek egymástól.
A korábban inkább jellemző zárt vagy röghöz kötött közösségekben a csoportnyomás sokkal jobban tudott érvényesülni, ezért a tagok normakövetése is jobb, a nyitottabb, lazábban szervezett közösségeknél. A zárt közösségek általában kevésbé hajlamosak a változásra és jobban elfogadják a kimondott és kimondatlan igazságtalanságokat, tehát ezekkel szemben voltaképpen toleránsabbak. A tolerancia az egyén szintjén viszont kevéssé jelenik csak meg, ebben a kérdésben legtöbbször intoleránsak. Azt gondolom, hogyha a társadalom a magába fordulást, a bezárkózást választja az nagy biztonsággal az egyének különbözőségével szembeni tolerancia csökkenéséhez vezet.

 

Nyitott közösségek jórészt heterogénebbek, a lazább és kevésbé konkrétan megfogalmazott és számon kért normák, illetve a kisebb csoportnyomásból eredően kevésbé normakövetőek, hajlamosabbak a változásra, de az ilyen közösség könnyebben fellép a kirívó igazságtalanságokkal szemben (intolerancia), viszont az egyedi különbségeket jobban tolerálja. A fent megfogalmazott alapelv (az egyéni szabadság határairól) az individualista gondolkodásmód tolerancia-fogalmát szemléltetni, továbbiakban erről lesz szó.

A korábbi még nagyobb társadalmi különbségek, alapvetően zárt, kis létszámú közösségek és autoriter állami berendezkedés miatt nagyon sokáig nem volt szükség igazából a toleranciára. A világ korábban ugyanis nem egyénekben, hanem főként társadalmi rétegekben, származási elven szerveződött. Naivitás lenne azt hinni, hogy ez ma nem így van, de azért a különböző rétegek közötti, eddig átjárhatatlannak bizonyuló határok valamelyest azért átjárhatóvá váltak. A világ általam gondolt szerencsésebbik felében az emberek hétköznapjaiban jelenlévő tekintélyelvűség egyre inkább háttérbe szorult és helyette demokratikus, alapvetően liberális, individualista gondolkodásmód vette át a helyét.

 

Ahogyan nagyon sok ember számára az autoriter rendszerek nem bizonyultak megfelelőnek, úgy a demokratikus berendezkedés sem felel és felelt meg mindenkinek. A diktatórikus, antidemokratikus társadalomban mindenkinek megvan a kiszabott helye és feladata, a közösségek összetartóbbak és szervezettebbek Ezek a rendszerek ugyan nagyon kevés szempontból nevezhetők igazságosnak és igen kevés egyén teheti azt, amit igazán szeretne, de bizonyos értelemben ez a könnyen érthető rend – egyébként sok szempontból hamis – biztonságérzetet kölcsönöz a közösség tagjainak.

A diktatórikus gépezet kívülről ugyan tökéletesen működőnek látszik, melyet gyakran hangoztat is magáról, mindenki számára jól átlátható, megérthető szabályokkal, bár sokak számára mindenféle jog nélkül. Ebben a helyzetben az elégedetlenek szava azért nem hallatszik, mert ugyan számszakilag jobbára többen vannak, de szavuk nem lehet, vagy jobb esetben ez ugyan megadatik, csak csupán semmit sem ér. Nagy előnye, hogy ilyen berendezkedés mellett nem igazán van szüksége az embereknek önálló gondolkodásra és mérlegelésre, illetve a toleranciára (a kettőnek ugyanis együtt kéne járnia), a társadalom maga diktálja ezeket az abszolút szabályokat.

 

Úgy gondolom – igen, itt értékválasztás következik -, hogy az emberi léthez méltóbb a demokratikus berendezkedés, az egyének önálló, felvilágosult gondolkodása és különbözősége, szabad, békés életvitele és az ezt lehetővé tolerancia. Az ebben a gondolatiságban működő társadalom közösségi szerveződése – főleg a kezdeti szakaszban – jóval nehézkesebb, mivel egy egészséges demokráciában nincsen szükség könnyen kivehető és értelmezhető ellenségképre. A társadalmi gondok bonyolultabb, a tömegek számára kevésbé vagy egyáltalán nem érthető összefüggésekben jelennek meg és nem abszolút igazságok formájában.
A demokrácia és szabadság ellenségei emiatt nehezebben beazonosíthatók. Az emberi butaság, a társadalmi és anyagi problémák és különbségek társadalmi szintű kezeletlensége, a közösség által betartandónak ítélt szabályok semmibevétele, folyamatos kijátszása, a problémák kibeszéletlensége jelenti a szabadság és a demokrácia végének kezdetét, mivel ilyen körülmények között a társadalom tagjainak a biztonságérzete és biztonsága is jelentősen csökken, így a tömegek hamar „rendért” és „igazságért”, végső soron kevesebb szabadságért és toleranciáért kiáltanak.

Azt a hibát sajnos, úgy néz ki majd’ mindegyik nemzedék elköveti, hogy a társadalmi problémákért a szabadságot és a toleranciát teszik felelőssé, emiatt a szabadságért, a toleráns világért minden nemzedéknek meg kell küzdenie.

 

Nagyon úgy néz ki, hogy az enyémnek is.