Az ember - bármennyire is gyűlöli a közhelyeket - időnként kénytelen belátni, hogy vannak olyan esetek - amikor korlátozottan ugyan - de érvényesek. Itt sem szabad tehát végletekben gondolkodni... a közhelyek nem univerzális igazságok, bár nem is teljességgel alaptalanok.
  Azért, mert a másik jószándékú, mitöbb, jót akar nekem, még nem feltétlenül kell beengednem a privátszférámba. Hova is vezetne az, ha az egyetlen dolog, ami igazán az enyém (vagy legalábbis szeretem azt hinni róla), olyan dolgokkal lenne tele, melyeket nem kedvelek.
  Amikor valaki éppen nem az 1-2%-omra, vagy a 10%-omra hajt, s jószándékúan meg akar téríteni, azért, hogy aztán (szerinte) jobb legyen nekem, joggal taszítom el magamtól. Hiszen egy olyan dolgot akar rámtukmálni, amiből van már egy, s ideális esetben egyszerre csak egy lehet...
 Gyakran találkozunk olyan emberekkel, kiket ki tudja miért, nem engedünk közel magunkhoz, annak ellenére, hogy nem is tudjuk sokszor meghatározni azt a tulajdonságát, ami zavar bennünket. A kizárás mögött lehetnek az ember saját félelmei, időszakos lelki bajai is... Az is lehetséges, hogy egyszerűen túlságosan is emlékeztet az illető önmagunkra, vagy pusztán az összhatás rossz és nincs meg az a bizonyos ördögi szimpátia, ami nélkül működésképtelen a dolog... 2003 szeptemberében, amikor megismertem a Kingát, azonnal egy hullámhosszon voltunk azon a Sokat emlegetett pillanatban, - semelyikünknek sem kellett erőltetnie a barátságot, egyértelmű volt minden.
  Hogy egy kicsit banálisabbá tegyem a dolgot: én hiszem azt, Zuschlag-ügy ide vagy oda, hogy a legtöbb politikus jó szándékkal végzi (vagy nem végzi) a munkáját. Ám ez még abban az esetben is kevés, ha a politikus egy morálbálvány: a politikához ugyanis érteni kell.