A II. Világháborútól kezdődően az emberiség rádöbbent arra, hogy fegyverek segítségével már saját magát is képes elpusztítani. Nem sokkal később a ’60-as években az is világossá vált, hogy a katasztrófához tulajdonképpen fegyverekre sincs szükség, az ember természetátalakító tevékenysége vagy önmagában a népesség növekedése is elegendő ahhoz, hogy az emberiség fennmaradása kérdésessé váljon. A ráeszmélést Rachel Carson ökológus Silent spring (Néma tavasz) című könyvének 1962-ben történő kiadásához kötjük, melyben a DDT gyomirtószer bioakkumulációjára hívta fel a figyelmet. Ugyan a DDT használatát a világban meglehetősen széles körben betiltották (bár közel sem mindenhol!), a növény- és állattenyésztés ma soha nem látott mértékben használ kemikáliákat a kellő terméshozam elérésének érdekében, annak ellenére, hogy tudatában vagyunk azok ökoszisztémára gyakorolt hatására.

Tíz évre rá 1972-ben megjelent Dennis L. Meedows szerkesztésében a Limits of Growth (A növekedés határai) című könyv, melyben a népességi és a gazdasági növekedés korlátlan növekedésének lehetőségét igyekszik cáfolni, felhívja továbbá a figyelmet az erőforrások szűkösségére, végességére.

Ehhez képest jelen dolgozat írásakor 8,1 millárd, tehát több mint kétszer annyi ember él a Földön, mint ahányan a fenti könyv kiadásakor (3,8 millárd) éltek. Bár örömteli részeredmény, hogy a népességnövekedési ráta 1,98%/év-ről közben 0,88%/évre, tehát kevesebb mint a felére esett (Forrás: https://www.worldometers.info/world-population/world-population-by-year/). Az inflációval korrigált egy főre jutó GDP 2022-ben 11 253 $, szemben az 1972-es 5199 $-ral. A világgazdaság mérete 2022-ben 8,97 ∙10¹³ $, míg ez az érték 2,0 ∙10¹³ $ volt, ennyit a gazdasági növekedésről.

De mi történt azóta energiafelhasználással? A világ primer energiafogyasztása az 1972-es 4000 Mtoe (millió tonna kőolajegységről) 2022-ben 15000 Mtoe-re nőtt, ami csak részben tudható be a népességnövekedésnek, hiszen eközben a többet mondó egy főre jutó energiafogyasztás is 1,05 tonna kőolajegység/fő/évről 1,875 tonna kőolajegység/fő/évre növekedett.  (Wikipedia, https://en.wikipedia.org/wiki/World_energy_supply_and_consumption). Történt az mindannak ellenére, hogy az emberiség tudatában volt a növekedés határainak és az eltelt idő alatt a technológia fejlődésével egyre hatékonyabb módon képes felhasználni a megtermelt energiát.

20 évvel később 1992-ben Rio de Janeiroban aláírták az éghajlatváltozási keretegyezményt, melyben a globális klímaváltozásért legfőképp az emberiség által égetett fosszilis tüzelőanyagokból származó szén-dioxidot jelölték meg felelősnek. 1992 és 2022 között az emberiség szén-dioxid emissziója 29 milliárd tonnáról 38 milliárd tonnára, az egy főre jutó kibocsájtás 4,1 tonna/fő/évről 4,7 tonna/fő/évre nőtt, dacára annak, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetésének hatása széles körben ismert volt az emberiség előtt. (https://ourworldindata.org/co2-and-greenhouse-gas-emissions), illetve a világ számos pontján megújuló energiaforrásokat létesítettek. Igaz, legtöbbször ezeket nem a fosszilis helyett, hanem amellett működtetik.

A népesedési változások természetszerűen több évtizedes léptékekben, késleltetve jelentkeznek. A globális társadalmi-gazdasági rendszer viszont talán még nagyobb tehetetlenséggel rendelkezik, így sokszor kénytelenek vagyunk eredményként elkönyvelni a növekedés mértékének a csökkenését is.

Az utóbbi időben bebizonyosodott viszont, hogy az emberiség környezetátalakító tevékenységének következményei rövidebb időn belül jelentkeznek, mint ahogyan arra társadalmi-gazdasági rendszer érdemben reagálni tudna.

A reakciók lassúsága érthető, de úgy látom, hogy a jelenlegi világfolyamatok alapvetően mennek szembe a fenntarthatóság elveivel, gyakorlatilag mindenből fordított irányú változásokra lenne szükség:

• A gazdasági növekedés, illetve a gazdasági érdekek egyre erőteljesebb érvényesülése miatt egyre inkább háttérbe szorulnak a társadalmi és fenntarthatósági érdekek, értékek. A rövidtávú gazdasági haszon, a termelékenység állandó növelési igénye önmagában felülírhat jogszabályokat, legitimálhatja a szociális és környezeti károkat.
• Általános indokolatlan bőség: a fogyasztás egyre inkább elszakad a valós szükségletektől, öncélúvá válik. A tárgyak, termékek mennyisége és élettartama egyre csökken, annak ellenére, hogy a nyersanyagok, fosszilis energiahordozók, erőforrások gyorsuló ütemben fogyatkoznak. Társadalmi presztízs alapját képezi a fogyasztás. Ezzel szemben általános az indokolatlan szűkösség: leszakadó társadalmi rétegek, régiók, erős társadalmi polarizáció, kasztosodás folyamatai észlelhetők szerte a világon, a „fejlett” társadalmakban is. Egyre nehezebb a hozzáférés a megfelelő oktatáshoz, egészségügyhöz, lakhatáshoz, pedig ezen javak rendelkezésre állása indokolt lenne. Komoly hátrányt szenved emellett az infrastruktúra azon részei, melyek közvetlen hasznot nem termelnek (közösségi közlekedés, ivóvíz- és csatornahálózat), de megfelelő működésük környezeti és humánegészségügyi szempontból is elengedhetetlen lenne.
• Eltávolodás a természettől, közöny: városiasodás, a termelés és a fogyasztás, illetve annak következményeinek térben és időben való eltolódása. Az anyagi haszon és előny nem a termelés következményeit viselő személyeknél, illetve annak helyszínén jelenik meg, illetve azok késleltetve jelentkeznek.
• Eltávolodás egymástól. A társadalom tovább atomizálódik, a mesterségesen felkorbácsolt igények, elégedetlenség nagyobb fogyasztást eredményeznek: az énközpontúság, önzés kialakítása így gazdasági érdekké válik. Csökkenő társadalmi kohézió, szolidaritás. Csökkenő általános jóllét: a boldogság eltárgyiasulása, anyagi javakban való – egyébként sikertelen - megvalósítási szándéka. A jelenséget tovább erősíti a társadalmat egyre sűrűbben átszövő mediatizáció.
• A homogenizáció nem csak hagyományos ökológiai, genetikai szempontból jelent veszélyt, hanem társadalmi szinten is. A globalizáció miatt a különféle társadalmi berendezkedések diverzitása, sőt az énközpontúság ellenére, az ígéretekkel szemben az egyének diverzitása is rohamosan csökken, ezáltal az emberiség jelentős tudásvesztést szenved el. A mediatizáció segíti ezt a folyamatot.
• Virtualizáció. Két szinten is tapasztalható: egyre jelentősebb a virtuális, illetve a cybertér szerepe a társadalom és az egyének működésében. A virtuális terek, az internetes szolgáltatások működtetésének (pl. streaming, social media) jelentős környezeti ára a fogyasztók számára legtöbbször rejtve marad.

Másrészt csakugyan a média, a big data, a targetálás, mesterséges intelligencia terjedése miatt egyre nagyobb térnyerése miatt virtuálisan építhetők fel intézmények, cégek, különféle narratívák. A valóság egyre kevésbé az, ami és egyre inkább az, amit a médiumok közvetítenek róla (semmi nem az, aminek látszik). Ennek következtében csökken az általános közbizalom.

• Populizmus, hibrid rezsimek, konteók térhódítása. Csakugyan a mediatizáció adja az óriási lehetőségét a manipulációnak, a valóság nyilvánosság előtti megcsavarásának. A gazdaság működéséhez képest itt a politikai haszon az, amely legitimál bármilyen eszközt. Az értelmes párbeszéd, szolidaritás, empátia leépítése kifejezett érdeke ezen rendszereknek, mert ezek a manipuláció ellen hatnak.

A fent felsoroltak újabb és újabb következményeket vonhatnak maguk után. Ilyen például a fiatalok és általában az emberiség egyre romló általános testi-lelki egészségének állapota, amely a fejlett országok egyre súlyosbodó problémája.

A megoldás kulcsa, az előbb felsorolt folyamatok lassítása és kellő sebességgel történő visszájára fordítása. A várható ökológiai és ennek következtében kialakuló társadalmi válság átvészelése önmagában egy új létezési szintet jelentene az emberiség számára. Úgy érzem, hogy az emberiségnek a saját árnyékát kéne átlépnie a feladat teljesítéséhez, mivel a fenntarthatósági gond egy hihetetlen komplex és rendkívül mély, vélhetőleg evolúciós gyökerű örökség.

Utóbbi állításomat alábbiakkal támasztanám alá: az ember elválaszthatatlanul a Természet része. Absztrakt fogalmi gondolkodása, egyéb kognitív és testi adottságai, illetve szociális képessége kiemelkedő környezetátalakítási képességre teszi alkalmassá. Nem ismerek olyan élőlényt, ami képes az önszabályzásra, a mértékletesség megtartására, egyedül az embernél van erre némi esély (ha szerencsénk van) fejlett kognitív képességei révén. Alapműködésben viszont nem tér el még a legegyszerűbb testfelépítésű élőlényektől, a baktériumoktól sem.

az ábra forrása: Márialigeti Károly, 2023. Biotechnológia alapok.

A baktériumok szaporodása zárt tenyészetben több szakaszra osztható: lag fázis (lassú, lineáris növekedés, ebben a szakaszban a baktérium alkalmazkodik a körülményekhez), exponenciális növekedési fázis (a baktériumok gyorsuló ütemben fogyasztják a tápanyagokat, gyorsuló ütemben növekszik a létszámuk), stacioner fázis (ekkor leáll a növekedés, megjelenik a táplélék és élettér-szűkösség), végül, a tápanyagok elfogyásával bekövetkezik a pusztulási fázis. Az emberiség szaporodása és környezethasználata is hasonló, álláspontom szerint napjainkban közelíthetünk a stacioner állapot felé, amelynek hossza évtizedekben, esetleg egy-két évszázadban mérhető. Az általunk használt erőforrások jelentős része nem fog újratermelődni, ugyanúgy, ahogy a zárt tenyészetbe se kerül be új tápanyag. Az egyetlen esély a pusztulás elkerülésére, ha a Földön – ebben a kellően nagy tenyészetben – megtaláljuk annak a módját, hogyan lehet fenntartható létszámban, fenntartható módon működtetni az emberiséget. A példát azért tartom megfelelőnek, mert míg egy hagyományos természetes populáció szaporodását, környezethasználatát már idejekorán érdemben korlátoznak abiotikus és biotikus környezeti tényezők, addig ezek a korlátok az emberi faj technológiai-gazdasági újításai már túl későn jelentkeznek (túl az „átcsapási ponton”).

Az elérendő cél az lenne, ha az emberiség működése áttérne egy fenntartható formára, ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy a kérdésről, problémáról egyre szélesebb körben legyen ismerete a köztudatban. Pintér László az egyetemi képzésekkel kapcsolatos vitaindító írásában azt veti fel, hogy mivel a fenntarthatóság problémájával előbb-utóbb minden hallgató szembesülni fog még az életében szakterülettől függetlenül, ezért érdemes lenne a fenntarthatósági tanulmányok specializáció mellett minden szakon a fenntarthatóságot tanítani. Véleményem szerint ez egy fontos kezdeményezés lehetne, hiszen ez a problémakör a lehető legössztársadalmibb, globális ügy, amiről mindenkinek tudnia kellene, illetve a kezelésében mindenkinek részt kellene vennie.

A fenntarthatósággal kapcsolatos fogalmi rendszerek és a rendszerszintű problémák megértetése fontos lenne minden területen és úgy hiszem, hogy nagyban segíti a megoldási folyamatot, ha minél többen, minél több oldalról gondolkodnak rajta.

Vannak azonban kétségeim azzal kapcsolatosan, hogy ez az elképzelés beváltja a hozzá fűzött reményeket. Általános iskolás korom óta fontosnak tartottam a környezetvédelmet, ezért 2003-ban jelentkeztem kémia-környezettan tanári szakra az ELTE TTK-ra. A dátum azért fontos, mert abba a nemzedékbe tartozom, amely ugyan még a rendszerváltozást megelőzően született, de az iskolai szocializációja már ezután, egy nyíló, demokratizálódó közhangulatban valósult meg. Ennek a kornak valahol központi üzenete között voltak az egyéni szabadságjogok, a vállalkozás- és kedvezményezőkészség, a véleményalkotás és a véleménynyilvánítás szabadsága stb.

Napjainkban javarészt nemzedékem üzemelteti az országot, a vállalatokat, e „nevelés” hatását a hétköznapokban nem igazán érzem.

Másik példa, hogy a kétezres évek elején az általam látogatott egyetemi kurzusoknál már erőteljesen megjelent a gazdasági növekedés, a fogyasztói társadalom, illetve magának a kapitalizmusnak a kritikája. Sok szó esett emellett az erőforrások kimerüléséről, a globális klímaváltozásról, az ökológiai válságról. mely sok gondolkodásra késztetett (megjegyzem, hogy eközben viszont a korábbi államkapitalista (szocialista) nehézipar összeomlásával úgy tűnt, hogy a környezeti problémák jelentős része megfelelő technológiával és hatékony intézményrendszerrel kézben tartható).

Azóta eltelt csaknem két évtized és azok a gondok, amikről akkor még csak szcenáriókként tanultunk, mára mindenki által tapasztalható valóság részévé váltak, illetve olyan jelenségek erősödtek fel, melyek tovább súlyosbították a helyzetet. Ennek ellenére a környezettanos évfolyamtársaim, munkatársaim, illetve a saját életvitelem is több erőforrást igényel, mint annak idején a szüleinkké vagy nagyszüleinkké. Pedig minket már tanítottak arra, hogy a szemléleten változtatni kell, hogy csökkenteni kellene az ökológiai lábnyomunkat. Tudjuk és értjük ennek okait és következményeit, mégsem vagyunk képesek alapvetően másképp működni.

Az előző két példával azt szerettem volna bizonyítani, hogy attól, hogy valamit tanítanak, még nem biztos, hogy érdemi változást hoz. De ha nem tanítják, akkor viszont biztosan nem lesz megoldás.

Pintér László ugyanebben az írásában továbbmegy ennél a lehetőségnél: azt szeretné elérni, hogy a fenntarthatóság tanítása legyen „lefordítva egyéb szakok és az alapjukat képező diszciplínák tágabb körének fogalomkészletére és eszköztárára, amelynek része a fenntarthatósággal ellentmondásban lévő tartalmak kiszűrése is” (Pintér László vitaindítója, 2018.). Tehát nem csak külön szempontokként, az adott diszciplínában jelenítené meg a fenntarthatóságot, hanem annak bizonyos részeit felülírná, illetve törölné. Ennek következtében teljesen új alapú közgazdaságtanra lenne szükség, de ez talán a kisebb gond. A kőolaj és a fosszilis energiafelhasználás nem egyeztethető össze a fenntarthatósággal, tehát az ezzel kapcsolatos tudás kiszűrése a műszaki és természettudományi területeken tevékenykedő egyetemeken és nagyon hamar a társadalmi működésben igen komoly gondokat vethet fel. A nagyüzemi mezőgazdaság például biztosan nem fenntartható, viszont alkalmazása nélkül rendkívül gyorsan nagyon komoly élelmezési válság alakulna ki.

Ha ez az elképzelés megvalósulna, a legtöbb olyan szakterület, ami a termeléshez, gazdasághoz köthető gyökeresen átalakulna.

De kérdés az, hogy mennyire a tudással és nem a tudás felhasználásával van probléma. Ki dönt arról, hogy mi az a tudás, ami maradhat, illetve mi az, aminek mennie kell? Nem lesz-e kontraproduktív ez a megközelítés? A tudásunk szemléletének átalakítása nyilván kívánatos, de annak társadalmi szintű törlése, tabuvá tétele (ha jól értelmeztem) nem lehet cél.

Úgy gondolom, hogy a folyamat végén nem elsősorban racionális, hanem irracionális tényezők lesznek a döntőek és amelyek a fenntarthatóság irányába képesek vinni az emberiséget. A tudásunk és belátásunk – ezt az írásomban többször felemlegettem – megvan a fenntarthatósággal kapcsolatosan, bár jócskán van még rajta mit bővíteni, de egészen biztos, hogy nem ez a szűk keresztmetszet.

Az új, fenntarthatósági szempontból kívánatosnak vélt értékrend, új etikai szabályokat, új életcélokat, új életszemlélet kialakulását és internalizálását jelenti, össztársadalmi szinten és nem csak az egyetemi szféra, illetve a középosztály köreiben. Ennek az átvitele és megszilárdítása a társadalomban, illetve a társadalmi működésen globális érdeke az emberiségnek és ha ez megtörténik, komoly civilizációs előrelépés lesz. Ha ez nem sikerül időben, a korrekciót – ugyanúgy ahogy a baktériumoknál, illetve más élőlényeknél láttuk – a környezet fogja kikényszeríteni, az emberiség miatt kialakuló nagy kihalási hullám, így annak okozóját is magával ragadhatja.

 Felhasznált források

Dabóczi Kálmán – Fogalmak által megcsalatva, 1998. Ősz Kovász folyóirat II/3.
http://kovasz.uni-corvinus.hu/kov4/novkalm.php

Ourworldindata.org, https://ourworldindata.org/co2-and-greenhouse-gas-emissions,
2024. május 26.

Pintér László vitaindító A fenntarthatóság témaköre a felsőoktatásban című tudományos tanácskozás – 2018. november 19.

Wikipedia - https://en.wikipedia.org/wiki/World_energy_supply_and_consumption,
2024. május 26.

World-o-meters, https://www.worldometers.info/world-population/world-population-by-year/, 2024. május 26.

Az írás egyetemi beadandó dolgozatnak készült 2024-ben.

Hetekkel ezelőtt egy remek vitát rendeztem erről a témáról az egyik órámon. A részt vevő diákok már tulajdonképpen 19-20 éves felnőttek, akiket elvileg már nem csak a mikroszférájuk, hanem a nagyobb, több ember életét befolyásoló kérdések is érdekelnek. Azért volt igazán érdekes a vita, mert több szempont ütközött és engem, mint moderátort is megmozgatott.

Végre sikerült olyan vitát rendezni, ahol két viszonylag kiérlelt vélemény csapott össze egymással, fiatalos hevességgel, de tisztán, elvi alapon. Hiányoznak ezek az elvi viták a mindennapjainkból és a közéletből is.

Emlékszem, ahogy serdülőként kezdtem észbe kapni, iszonyatosan zavart, hogy eltűntek vagy megváltoztak olyan dolgok az életemből, aminek régen varázsa volt. Ez a varázs, lehet, hogy csak a gyermeki szemlélődésből származott, de számomra létező dolog volt.

Mindenesetre megváltozott a játszótér, amin régen játszottam, átalakultak és újjászülettek üzletek, eltűnt a klasszikus cipőbolt, aztán később a ,,vasbolt" is a városból, a Babylon bisztróval és a legutóbb az egykoron a lakótelep éléskamrájaként működő Y ABC-vel együtt. Édesapám 1993-tól benzinkúton dolgozott két műszakban, a rendszerváltás magával hozta az éjjel-nappali nyitva tartást. Furcsa volt, hogy éjszaka kell dolgoznia és nappal aludnia. Egy akkortájt még 18-20 ezer lelkes kisvárosban kissé talán indokolatlannak tűnt az éjjel-nappali nyitva tartás. 6 év után szerencsére aztán váltott és már más beosztásban csak nappal dolgozott (sajnos azóta, ugyan máshol, de három műszakban dolgozik).

Ahányszor bemegyek egy éjjel-nappali boltba, figyelem az eladókat, eszembe jut, hogy ez egy külön miliő, teljesen más világ, még nappal is. Esténként viszont mások a fények, a hangok, sötétben mászkáló kósza emberek, a város első ébredését kísérő első zajok, áradó kenyérillat, az új nap első fényei. Ezekért egyébként minden földi halandónak érdemes olykor-olykor korán, napkelte előtt felkelni.

Valahogy belül viszont nem tartom alapvetően jónak, hogy embereknek éjjel vagy hétvégén kelljen dolgozniuk. Mert a legtöbb dolog, ami történik a világon, az nem akkor fog történni, amikor a többséggel történik. Tehát kimaradnak-lemaradnak valamiről, elválik a két világ, két tapasztalás. Család belül meg széled, elválik a család térben és időben. Az embereknek és  családoknak pedig tényleg szüksége lenne egyfajta ritmusra az életében, kellenek dolgos és kevésbé dolgos időszakok, egy szinkronban legyen a többséggel. Egy ünnepnapnak, pihenőnapnak, vasárnapnak csendesebbnek kell lennie a hétköznapoknál.

Ezért tizenévesként értetlenül álltam az első 0-24-es hipermarketek megjelenésekor, a fogyasztási szokások gyors változását látva. A mai napig nem értem, hogy mi kellhet egy nagy üzletből vasárnap hajnali 2-kor. Azt is könnyű belátni, hogy az emberek ebben a tekintetben a szinte állandó nyitva tartással kevésbé gondolkodnak és terveznek előre, mint korábban és talán épp emiatt több időt is töltenek vásárlással.

A vasárnapi zárva tartást ezek alapján akár támogathatnám is. Valahol zavar, hogy ha nem is emberek szenvedése, de kényelmetlensége árán juthatok valami plusz szolgáltatáshoz, amire talán nincs is annyira szükség. De van egy másik olvasat is. Igen sok család számára ez a plusz nyitva tartás magasabb jövedelmet vagy akár a megélhetést jelenti.

Vannak olyan szolgáltatások, amiknek muszáj éjjel-nappal rendelkezésre állniuk (rendőr, mentő, tűzoltó, orvosi ügyelet stb.). Vannak termelő vagy feldolgozó üzemek, melyek gazdasági és gazdaságossági okokból állandóan működni kell. A fentieket nyilván emberek üzemeltetik, így valamekkora személyzetnek éjjel és hétvégén is rendelkezésre kell állnia. Bár ez bizonyára nem mindenhol szükségszerű.

A vasárnapi boltbezárás ötlete tehát erről az oldalról valamennyire alátámasztható, el tudok képzelni olyan világot, ahol ez törvénybe iktatott és a túlnyomó többség által elfogadható szabály.

A problémám ott kezdődik viszont, hogy a mai gazdasági helyzetben sok ember megélhetése függ ettől a szolgáltatástól és sajnos a pocsék munka is valamivel jobb a semminél. 47000 Ft-os közmunka és ilyen nagyfokú munkanélküliség mellett igen erős kiszúrás az itt dolgozó alacsony státuszú réteggel. A kardinális probléma még csak nem is ezzel van, célzott gazdasági-fejlesztéssel, átképzéssel stb. a fenti hatás - kezelhető méreténél fogva - jórészt orvosolható lehet.

A fő gondom és gyomorgörcsöm abból adódik, hogy az állam engem, mint állampolgárt, folyamatosan lépéskényszerben tart. Rendszeresen és minden határt átlépve meg akarja mondani mit, mikor és hogyan kell csinálnom, hogyan kell megfelelnem az önkényének. A maga képére akar formálni engem és mindenkit. Be akar olvasztani, meg akar nevelni.

Nem tisztel.

Ugyanez a hatalmi parancs érhető tetten a MANYUP pénztárak beolvasztásánál, kötöttebb munkaidő és kötelező kötött tanterv bevezetésénél, így van ez kötelező tankönyvválasztással is. Nem akarja vagy nem tudja elhinni és elfogadni az állam, illetve az őt képviselők, hogy az állampolgárok egy jó része rendelkezik önállóan kiérlelt véleménnyel. Hogy képesek önállóan döntéseket hozni, s pont ezek az állampolgárok nem szeretik, ha úton-útfélen beleszólnak olyan dolgokba, amikről ők tudják, hogy jó eséllyel jobban tudnak vagy jobban tudhatnak. A társadalom másik része, amely nehezen tud segítség nélkül döntést hozni, pedig nem engedi felnőni, gyerekszerepben tartja.

Mindez egy olyan államtól tapasztalható amúgy, amely még arra is képtelen, hogy kellő mennyiségű fénymásolópapírt, nyomtatótonert és tisztítószert biztosítson az iskolákban. Abban nem tud helytállni, amiben igazán kéne, ami a feladata lenne.

Az alapgondolattal van tehát a baj.

Mivel nem az állampolgárnak kell szolgálni az államot és nem az állampolgárnak kell tisztelni azt.

Az államnak kell tisztelni és tiszteletben tartani az állampolgárait és szolgálni azokat. Egyébként ez a kiindulási pont a kulcs a szabadsághoz.

Hogy újat mondtam?

A kép forrása: mindenamieger.blogspot.com, 

,,A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér." írja Pilinszky. Tulajdonképpen egyszerű kijelentésekből, tőmondatokból áll, féltucat szó, mégis kozmikus kép jelenik meg előttünk. Azt hiszem, ezeket a ,,térélményeket" nehéz igazán megragadni, szavakba foglalni. A szavak ugyanis általános jelentésük folytán, lényegükből fakadóan durva egyszerűsítések, ezért pontszerű értelemmel rendelkeznek, ha nem is abszolút, de elvont értelemben mindenképp. Talán az lehet ennek az oka, hogy nehéz a teret és az időt, voltaképpen bármit olyan pontokba transzformálni, amik legalább közelítőleg visszaadják azt, amit le akartunk írni velük. 

Sokszor ejtettem már szót arról, elsősorban értékrendbeli kérdésekben, hogy kénytelenek vagyunk kapaszkodókat, rögzített pontokat használni ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk a világban, a káosz (és az őrület) elkerülése végett nem lehet mindig és mindent végtelenségig relativizálni, hiszen ,,kell egy rendszer, ami nem mozog", ahogy ,,énekli'' Lovasi András. Kell egy vonatkoztatási pont, origó, ami maga is egyetlen pont, ahonnan el tudunk helyezni más pontokat. Ezért agyunk a teret és az időt, illetve minden más, egyfajta virtuális térként felfogható összefüggést igyekszik egyetlen dimenziós egységekbe, pontokba sűríteni, végtelenül leegyszerűsíteni. Ezeket a pontokat helyezi el egy bővíthető számtalan tengelyből álló koordinátarendszerbe, ez a rendszer a lenyomata gyakorlatilag mindannak ami kívül létezik. Sőt, több ennél, hiszen magunk egyéni adottságainkkal is alakítjuk ezt a leképezést.
Fizikailag ezek a központi idegrendszerben lévő idegi kapcsolódási pontok, csomópontok, melyeknek az összessége alkothatja a tudatunkat (vagy legalábbis egy részét). Elég kétségbeejtő, hogy a minket körülvevő világot elsősorban a több-kevesebb tengellyel dolgozó mindent leegyszerűsítő agyunk, ellentmondásokkal terhelt, pontokból álló lyuggatott hálóján keresztül látjuk és ami rendkívül érzékeny a külső hatásokra és még a saját állapotára is.
Ha eddig azt hittük, hogy agyunk működése alapvetően az ésszerűség az szabályai szerint működik: adjuk fel, tévedtünk, ennek pusztán a látszatát igyekszik fenntartani (de mivel agyunk a természet része, így feltétlenül tökéletes).

A fizkában az egyszerűsítés kedvéért, amennyiben ez megengedhető, pontszerűként kezelik a testeket. A kémiában az atomokra és molekulákra tekintünk sokszor így, hiszen abban a pillanatban, amikor részecskéről beszélünk, egy pontba, jobb esetben egy konkrét kiterjedésre zároljuk gondolatban, így tesszük megfoghatóvá, kezelhetővé... valahol nehezen tudjuk elfogadni, hogy egy atomnak nincsen olyanja, hogy ,,vége".

De nem csak itt jelenik meg ez az egyszerűsítés, lépten-nyomon rábukkanhatunk a hétköznapokban is: az időről is inkább pontszerűen gondolkodunk, ha csak lehet, időpontokról beszélünk. Egy forgalmas tér leegyszerűsítve egy közlekedési csomópont, sokszor tájékozódási pontokhoz képest határozzuk meg az úti célunkat. Ha a megbeszélt időre mindig odaérünk, akkor pontosak vagyunk. Ha az óra késett vagy sietett, ami a számunkra az időben viszonyítási pont volt, akkor pontatlanok voltunk. A politikusok vagy éppen a tüntetők előtt szónoklók is pontokba szedik, egydimenzióssá egyszerűsítik a mondanivalójukat, programpontokat hirdetnek, hogy aztán pont úgy gondolják.

Pont.

Régen írtam már ide a blogba. Na, nem azért, mintha nem gondolkodnék el mostanság a dolgokon és nem vonnék le hasznos és kevésbé hasznos következtetéseket. Csak valahogy egyből kiadtam, illetve magamban tartottam őket vagy mire leírtam volna, már szétestek.

Pedig gyakorlatilag minden napra jut valami, ha nem is nagy esemény, de előkerül valami apró picike szelet, egy másik perspektíva, mélység, amit eddig még nem láttam. Ma este is így történt.

Valamivel sötétedés után a Fiumei út és a Salgótarjáni út kereszteződése felé sétáltam. Nem jött a villamos a Keletinél, aztán gondoltam nem várok, inkább lesétálok 2-3 megállót. A környék hangulatát és lakóit nem kell különösebben bemutatni azoknak, akik jártak már Józsefváros e részén.
A villamosmegállóban egy nagymamaforma asszony ült, ősz dauerolt hajjal, azt hiszem volt nála egy szatyor is. Egy úgy 45 éves lerobbant férfi keveredett vele vitába valamiért. A férfin fekete baseballsapka, kabát, nadrág volt és egy csakugyan fekete kopott Adidas hátitáska lógott hátáról. Arcát jobban kikezdte az idő, mint szerencsésebb sorsúakét. A szóváltás épp olyan távolságból zajlott, hogy hallottam ugyan a hangjukat, de amit mondtak, azt nem értettem. De úgy látszott, a vita parttalan, a kettejük közötti feszültség feloldhatatlan.

A sötétségben úszó térre, melyet csak drótkötélen himbálódzó lámpák világítanak meg itt-ott, sárga kivilágított dobozként siklott be a 24-es villamos. A belső teret a mennyezetről csüngő sok-sok pici izzó világította be, minden ajtócsukást és nyitást pislákolással jelezve. A legtöbb égő mart üvegből készült, de akadt egy-egy áttetsző is, amik körül az üveg egyenetlen felülete miatt érdekes alakzatok rajzolódtak ki. Eszembe jutott innen az üveggyártás, a fújás, ahogy forgathatták az izzót, az amorf állapot, a rendezetlenül elhelyezkedő atomok. A villamoson sok és sokféle ember utazott, bár nem volt tömeg, így egy-két megállóval később kaptam ülőhelyet, ahonnan kedvemre nézelődhettem.

Végignéztem az utasokon. A legfelsőkön kívül minden társadalmi réteg képviselte magát ezen a járaton, ahogy lenni szokott. Hajléktalan, kétkezi munkás, rokkantnyugdíjas, kisstílű bűnöző, a viszonylag jómódú orvostanhallgató. A megállóról, a villamosról és magáról erről a sötét utcákról a Dark City jutott eszembe. Ez egy közepes amerikai film, amiben az idegenek az űrben egy földi várost működtetnek. A városban – ahol mindig éjszaka van - az emlékeik manipulálásával tartják az embereket, így eszükbe sem jut elhagyni azt. Nemrég beszéltem erről valakivel, hogy vannak szép számban olyanok, akiknek nem kellenek földönkívüliek ahhoz, hogy egy városban, sőt azon belül is egy kerületben éljék le az életüket. A lét meghatározza a tudatot, mondta Marx és ebben igaza volt. Számomra persze ijesztő egy ilyen mikrokozmoszba zárt élet, míg másoknak ez jelenti a biztonságot és a kiszámíthatóságot. És ez nem csak térbeli, hanem szellemi bezártságra is igaz lehet. A megállóban lévő vitában láthatóan több szerepet kapott az ösztön, mint a megértés. Vajon kevésbé értékes az az emberi mikrovilág, amiben az ösztönök kevésbé maszkírozottak, ennyire tisztán, átkapcsolás nélkül jelennek meg?

Erről meg a Star Trek univerzuma jutott eszembe. Ahol egy meseszerű világban győzedelmeskedett az emberi humanitás és a józan ész, nem egy-egy közösségben, hanem mindenhol, ahol emberek fordulnak meg. Amennyit én tudok a történelemből, abból az kimondható, hogy az idővel előrehaladva általában véve egyre humánusabb társadalmak jöttek létre, óriási nagy fekete foltokkal kísérve. Szerintem ez a kívánatos: az emberek a destruktív ösztöneik jó részét valahogy a kreativitásba csatornázzák, de lehet csak azért, mert az én így érzem magam nagyobb biztonságban, ezzel építem falat a saját mikrovilágom köré.

Amikor beérkezett a villamos a megállóba, eszembe jutott a Dark City. De ugyanakkor rögtön az is, hogy ugyanazt a valóságot hányféleképpen élik meg az emberek és hányféleképpen lehet nézni. Ha megfelelő feltételekkel vizsgálódom, kegyetlen, rideg, bezárt, sokszor ösztönök által vezérelt világot látunk ezen a sötét, lepusztult téren. A rozoga, vég nélkül a semmibe tartó villamos, az életunt emberek, akik ugyanúgy a semmibe vesznek, ők kis egyéni kicsi érdekeik és fájdalmaik, apró szánni való örömeik színtere ez a hely... -  egyrészt. Más szempontokból pedig egy egyéni belső szabályok alapján működő, igazán színes, igazán emberi mikrokozmosz tárul elénk, ahol jobban megtalálhatjuk és megérthetjük az emberi létezés nyers lényegét és kicsit tovább szemlélve felfedezhetjük a mindenben ott húzódó szépséget. A szemlélődő szándéka szerint választhat világot magának. Egyiket, másikat, mindet, bármelyiket vagy egyiket sem.

Ennyi fér egy negyedórás villamosozásba. Világviszonylatban.

Vég nélküli ez az állapot - nem cél -
Önmagát életben tartja, önmagát határozza
Nem enged ki, nem enged el
Mert lökni kell, lökni előre a kereket
megállnék, kérdeznék, ember lennék kicsit,
keresném a jót, a jobbat, a szépet,
de lökni kell, tehát nem lehet. -

Lizi (2000-2012)

A blogom számos aktuálpolitikai kérdést feszegető írást tartalmazott egészen 2009-ig, amikor tanárként kezdtem el dolgozni. Ekkor ugyanis úgy döntöttem, hogy ezeket az írásokat elrejtem a kíváncsi diákok és kollegák szeme elől, mert nem akartam gyorsan skatulyába kerülni, meg ugye a tanárnak elvileg felette kell állnia a napi politikának, amivel természetesen egyetértek.

Teljességgel normális szerintem, hogy egy ország - társadalmi gondjai megoldatlanságát látva - alapvetően kritikusan viszonyul a politikai elitjéhez, főleg ha eközben öncélú vagy öncélúnak tűnő viták szemtanúja. Ennek okán is az az általános vélekedés erősödött fel az utóbbi években, hogy gyakorlatilag senki nem maradhat tiszta aki a közélet közelébe kerül, és mivel egy tanárnak meg tisztának kell vagy kéne lennie, ezért jobb, ha fenntartja a függetlenség (tisztaság) látszatát, hogy jó példával járjon elő (az más kérdés, hogy pedagógiai szempontból egy rossz példa is lehet jó példa).

2009-ben látszott, hogy a liberalizmus ügye, külső és belső okoknál fogva egyelőre csúfosan megbukott Magyarországon. Hiteles képviseletéhez új szervezetre és új programra lenne szükség. A gazdasági válság pedig azt is megmutatta, hogy a világban uralkodó neoliberális gazdaságpolitika jelenlegi iránya sem fenntartható.

Az elmúlt majdnem három évben már csak és kizárólag figyeltem, hogyan alakulnak a világ és az ország dolgai. A 2010-es választások eredményeit aggódva vártam, tartottam attól, hogy a mostani kormányzó pártnak meglesz a kétharmada a parlamentben. A szavazatok 53%-ának megszerzésével azonban ez sikerült. Nem örültem neki, de mindenféle megalapozottság nélkül reménykedtem abban, hogy a hirtelen rájuk szakadt felelősségtől ésszerűbb, megfontoltabb és sok-sok éve halogatott átalakításokhoz tudnak kezdeni. Ezt a lehetőséget mind a nemzetközi, mind a hazai gazdasági és társadalmi bizalom, mind a semmitmondó, utólag is millióféleképpen magyarázható választási program is lehetővé tette volna. A világgazdasági válság és az évtizedes strukturális gondok ellenére ez óriási lehetőséget jelentett.

„…miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogy ha el fog jönni a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni”

Az elmúlt 1,5 év eseményei bebizonyították, hogy a jelenlegi kormánypárt nem volt felkészülve a kormányzásra, annak ellenére, hogy már 2006 végén látható volt, hogy a 2010-es választásokat gond nélkül megnyerik. A 2006-os, de igazából a 2002-es választási vereségtől kezdve nem a felkészülésen és a programalkotáson, hanem kizárólag az egyébként valóban rengeteg hibával és bűnnel kormányzó szociálliberális koalíció ellehetetlenítésén, megbuktatásán dolgoztak, abban reménykedtek, hogy a programalkotással ráérnek majd akkor foglalkozni, miután a realitások (valós lehetőségek) elhallgatásával megszerezték a hatalmat. Emellett a verzió mellett szólt, hogy ha elkezdenek felkészülni a kormányzásra, kiderülhettek volna a fájdalmas intézkedések, ami a kiszivárogtatások miatt komoly politikai támadási felületet jelentett volna. Itt rögtön hozzá szeretném tenni, hogy a jelenlegi kormánypárton belül szerintem többségében vannak azok, akik komolyan elhitték, hogy nincs szükség takarékossági intézkedésekre, reformokra, pusztán a hatalomra jutásuk egy csapásra a legtöbb problémára megoldást jelent. Meggyőződésem, hogy ezt még a mai napig igen sokan hiszik.

 „(…) nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk. Mert nem bírjuk jobbra a tempót”.

Mi sem bizonyítja a kormánypártok felkészületlenségét jobban, hogy nagyon sokáig magáról a kormányzati struktúráról is komoly viták folytak, de ebbe a sorba illik a számtalanszor, pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelően módosított alkotmány, egyéni képviselői indítványokon keresztül történő törvényalkotás a hatástanulmányok kikerülésére, a cím nélküli törvények benyújtása, vagy az egy napon egy elfogadott javaslat többszöri megváltoztatása és újra elfogadása, illetve az egész kormányzást jellemző eszetlen kapkodás, káosz. Ez a nagyipari törvénykezés a demokrácia megcsúfolásán túl, önmagában teszik még nevetségesebbé a törvényeket, számolják fel a jogbiztonságot.

A működő demokráciákban az a tapasztalat, hogy egy, legfeljebb két nagy rendszert lehet átalakítani egy ciklus alatt, azt is csak alapos előkészítés megléte esetén. Az egyszemélyes vezető, a hűbéri láncok, a kritikus hangok elnyomása a választási győzelem érdekében mind-mind nagyarányú és gyors kontraszelekcióhoz vezettek. Az ellenzékben töltött évek alatt a jelenlegi pártszövetség lelki szemei előtt csak a hatalom megszerzése lebegett, eközben a sekélyes kommunikációja és a hozzá igazított, kizárólagos igazságot sulykoló médiumjai révén mind inkább betokosodottá vált. Többek között ennek a folyománya a hangadó jobboldali közvélemény és értelmiségének hozzábutulása a pártkommunikációhoz.

 „Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.”

A legnagyobb bűn azonban mégsem az, hogy felkészületlenül egyszerre több intézményrendszer átalakításába fogtak, hanem, hogy az erőforrásaikat szinte kivétel nélkül arra használták fel, hogy ezeket mindenáron saját uralmuk alá hajtsák, a befolyásukat erősítsék, mindeközben megtartsák a status quot: a fenntarthatatlan intézményrendszerek fenntarthatóságának látszatát. A változtatásokra tehát jellemző, hogy a központosításon kívül semmilyen érdemi szerkezetváltozást nem hoztak magukkal, melyből tartós megtakarítás származna (a hagyományos, fűnyíróelvű megszorításokon kívül).

A valósággal és a szakmával való egyeztetés teljes hiánya, az öncélú központosítás és értelmetlen előírások jól jellemzik például az új közoktatási (köznevelési) törvényt, melynek végeredményeként egy félig-meddig működő intézményrendszert úgy sikerül átalakítani, hogy attól az oktatás és a nevelés nem lesz eredményesebb, nemzetgazdaságilag olcsóbb, miközben értelmetlen korlátozásokat és megkötéseket vezet be.

„Lehet még egy picikét itt tesza-toszáskodni, de nem sokat. Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább.”

Az őrült sikerek és a virtuális valóság fenntartásának pénzügyi fedezetét olyan trükkök százai adták, mint a bankadó, mely ilyen mértékű bevezetése megfojtja a gazdasági növekedést, a magánnyugdíj-megtakarítások államosítása, mellyel sok ember jövőjét herdálták el. A kreatív törvénykezésnek köszönhetően tisztességtelen előnyhöz juttatták a kormánypárt gazdasági holdudvarához tartozó cégeket (pl. CBA).

A rossz időben hozott, öncélú adócsökkentést vezettek be anélkül, hogy annak meglett volna a hosszú távú pénzügyi fedezete. Az állami cégek és intézmények adósságának átvállalását mindenféle feltétel és átalakítás nélkül hajtották végre, ezért ezek a pénznyelők újabb adósságokat fognak felhalmozni.

A szektorális különadók, a pillanatról pillanatra változó adó- és jogszabályok, a visszamenőleges hatályú törvénykezés és az ezt övező szavakkal nem kifejezhető kormányzati arrogancia az európai hitelválsággal párosítva jócskán megnövelte Magyarország sebezhetőségét.

 „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni”

Az önkontrolltól teljesen megszabadult kormánypárt a belföldi fékjeit is rendre kiiktatja. Felszámolja a sajtószabadságot, az alkotmánybíróság leglényegesebb hatásköreit, egy szervilis pártkatonát nevez ki köztársasági elnöknek, a PSZÁF vezetőjének, a legfőbb ügyésznek, a kúria elnökének. Mindeközben a gazdasági irányt egy arra tökéletesen alkalmatlan, valósággal kapcsolatban nem álló miniszter szabja (az oktatásról nem is beszélve). Ezen felül a legtöbb döntés a miniszterelnök szobájában dől el.

„…aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva.”

A gondok nagy része nem is abból ered elsősorban, hogy a kormány butaságok sokaságát követi el, hanem az, hogy képtelen a korrekcióra. Akik az útjukba állnak, azokat ellenségeknek tekintik. A legjobb példa a magánnyugdíj-pénztárak, amelyek ugyan a Horn-kormány hívott életre, de 1998-tól, az első Orbán-kormány idején léptek működésbe. A mai kormányzati kommunikáció szerint ezek eltőzsdézik, magyarul eljátsszák az emberek pénzét, nem úgy, mint az állam, ami ebből finanszírozza ideig-óráig az egyébként tetemes költségvetési deficitet. Az ellenzék, de a szakmai szervezetek kritikái is süket fülekre találnak. A külföld kormányzati intézkedésekkel szembeni, gazdasági és demokráciaféltő kritikái a kormány olvasatában támadások Magyarország ellen, egy nemzetközi összeesküvés részei. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy belássuk, a költségvetési hiány egyszeri tételek segítségével lett 3% környékére szorítva, 3 millió ember 12 évi nyugdíj-megtakarításának elherdálásával.

Amikor a természetesen nem mindenható, de azért valamennyire releváns hitelminősítő szervezetek leminősítik az országot, illetve ha a nemzetközi szervezetek kritizálni merik a fenntarthatatlan és kiszámíthatatlan gazdasági pályát, rögtön Magyarország ellenségeivé lépnek elő a kormány szemében, mely azokra – az egyébként elég jó – gazdasági sarokszámokra hivatkozik, melyeket költségvetési trükkökkel vagy egyszeri megoldásokkal értek el.

A bírálatokra való süketség, a valós körülményekkel, erőviszonyokkal, lehetőségekkel való szembenézés teljes hiánya, az önkorrekció-képtelenség, párosulva ezzel a bebetonozott hatalmi struktúrával rendkívül súlyos problémák elé állíthatják az országot, amiket kicsiben már Esztergom városa is megtapasztalt. Esztergom a jelenlegi kormánypárt mintavárosa volt és egyben intő példa az országnak arról, hogyan lehet egy közösséget nagy lehetőségek mellett (Suzuki, turizmus, határ és Budapest közelsége), populista módon, gátlástalan cinizmus közepette teljes csődbe juttatni.

Az önkorrekció hiánya az egész politikai rendszer önkorrekcióra való képtelenségét is jelenti egyben, melynek súlyos következményei lesznek, hiszen a demokratikus fékek nem csak a jelenlegi hatalom, hanem minden kurzus országlása esetén is igen nagy szükség van. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a demokratikus fékek és ellensúlyok nem csak az ellenzéket és a politikai elitet nem képező emberek jogait, hanem végső soron a mindenkori elit tagjait is védik a túlkapásoktól és az ebből fakadó konzekvenciáktól (vérontás nélkül leválthatók).

Felteszi-e a kormánypárt időről időre ezt a kérdést: „Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

A teljes gazdasági összeomlást meg lehetne előzni számos kérdésben valói visszavonulással, a demokratikus fékek és ellensúlyok és a sajtószabadság újraélesztésével, illetve nem utolsó sorban egy valódi szerkezeti reformok alapjait letevő, gazdasági fejlődést és társadalmi egyenlőtlenség csökkentését szolgáló kormányprogram megalkotásával. Bár a meggyőződésem szerint, a jelenlegi adminisztrációval, szándék és szellemi kapacitások híján mindez már aligha valósítható meg, ehhez hiteles gazdasági szakemberekre, hosszú hónapokon keresztül zajló szakmai vitákra lenne szükség.

 Az ezután következő átalakításokat kiszámíthatóbb, átláthatóbb törvénykezéssel, mértéktartó, értelmes külpolitikával Magyarország tárgyalási és finanszírozási pozícióit jelentősen javítani lehetne. Az ellenzék január 2-ai összefogása talán ennek a folyamatnak a kezdete. Reméljük, hogy a magyar értelmiség, de még inkább a magyar emberek egyre nagyobb hányada érzi majd újra fontosnak, hogy beleszóljon a sorsának az alakulásába, foglalkozzon a közéleti kérdésekkel.

Zárásként. Egy tanárnak sem bűn foglalkozni a közéleti kérdésekkel, sőt egyre inkább azt gondolom, hogy a közösségéért érzett felelősség miatt kötelessége meggyőződése és lelkiismerete szerint részt vennie a közéletben. A demokrácia és a jogállam legnagyobb ellensége a közönyösség, nem az egyet nem értés, az értékek, meggyőződések mentén zajló értelmes vita. A demokrácia akkor működik, ha részt vesznek benne. A szabadságnak, a demokráciának és a társadalmi szolidaritásnak kell a közös nevezőknek lennie.

A dőlten szedett részek Gyurcsány Ferenc 2006-ban elmondott balatonőszödi beszédéből származnak.

Egy ideje nehezen írok négy-öt mondatnál többet egy dologról. Ennek nem csak az az oka, hogy elfogyott egy kicsit az ihlet vagy már egyszerűen nem ihletne meg semmi, inkább a már sokat emlegetett állandó kimenet miatt megcsappant a bemenet, ezért sok kérdés végiggondolására sincs mód, illetve nincs idő szortírozni az életre hívott gondolatokat valamiféle rendszerszerűségbe. Ezen felül mostanában próbára is van az ember téve olyan tekintetben, hogy eddig biztosnak vélt axiómákat kell védenie, fontosságukat magyaráznia, amire eddig még semmi szükség nem volt. Egyéb külső-belső folyamatokról még nem is beszélve…

Már régóta nem hiszek és nem gondolkodom egyetlen igazságban, bár kétségtelen, abban azért hittem, hogy az ember jobb eséllyel találja meg a megfelelő utat, ha a világban folyamatosan vizsgálódik és mérlegel.

Ez nemcsak azért nehéz folyamat, mivel munkával jár és a hibázás borítékolva van, hanem mert ha abszolút nulláról akarom véghezvinni ezt a méricskélést, a nagy káoszban azt sem tudom, hogy melyik pontra verjem le az első cölöpöt. Továbbá fennáll az a veszély is, hogy a végtelen relativizálás teljes széteséshez vezet. Ha ez még nem lenne elég, a világ folyamatosan változik, s mindezt permanens ideológiai kereszttűzben teszi. Embernek kell lennie a talpán, aki ebben a káoszban komolyabb botlás nélkül megtalálja azt a bizonyos, egyetlen létező igazságot (ami ugye nincs, kivéve azon szerencséseknek, akik gyorsan megtalálták vagy éppen készen kapták). A nagy ideológiai rendrakás közben, látva a feladat igen komoly voltát, hamar felismerhetővé válik, hogy csínján kell bánni az ítélkezéssel. Leheletvékony és sokszor láthatatlan az a határ, amitől mi a „jó ember” vagy „rossz ember” minősítést kapjuk a környezetünktől.  Különösen nehéz ezen határok betartása, ha nem fogadjuk el feltételmentesen a velünk szemben támasztott elvárásokat, sőt még ha el is fogadjuk, személyiségünk irracionalitást kedvelő része ezt is teljesen felülírhatja (eközben az ezzel szemben álló, magunkba épült társadalmi elvárások által kreált lelkiismeretünkkel küzdünk… lelki ismeret ez?)

Ideológia. Még legmocskosabb, leghazugabb is csak egy másik ideológiai bástyáról védhető, illetve támadható. Aki érvel valamivel szemben, szükségszerűen választ is. Értékek viszonylagosságával érvelni is választás az abszolút meghatározottsággal szemben. Ugyanakkor önmagában a viszonylagosságra nem lehet támaszkodni, lévén az csak egy értékelem, egyetlen értékelemre építkező értékrendszer pedig jóformán értékmentesség, ami gyakorlatilag maga a közöny.

Vizsgálódtam. Sokat, talán túl sokat. Próbáltam felülvizsgálni azokat az elveket, melyek mentén hozom a döntéseket, ami alapján megítélem a dolgokat.  Itt az idő, választani és változtatni kell.

  A társadalomban időről időre természetes vagy mesterséges úton kialakulnak igények, melyek a vásárlási szokásokban is megmutatkoznak. Az utóbbi időkben például divatos az úgymond „természetes” élelmiszerek fogyasztása, a „természetes” gyógymódok alkalmazása. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a tudomány és a technológia fejlődése nem teljesítette a hozzá fűzött elvárásokat, sőt számos mellékhatás is kézzelfoghatóvá vált, melyeknek következtében megdőlt mindenhatóságukba vetett hit. Szükségszerűen és nagyon helyesen, előtérbe került az ember környezetre gyakorolt hatása, elsődleges fontosságú lett a környezet védelme, legalábbis a szavak szintjén. A „környezetszennyező”, „környezetkárosító” bélyeget semelyik cég sem szeretné megkapni, hiszen ezáltal az ő tevékenysége elveszti a támogatottságát, ami kihatással lehet az eladásaira. Ennek elkerülésére több stratégia, illetve ezek együttes alkalmazása lehetséges.

Egyrészt környezetszennyezőbb gyártási folyamatokat a gazdagabb, demokratikusabb országokból, a szegényebb, emberi jogokkal kevésbé foglalkozni tudó vagy akaró országokba telepítik. Ezzel a lépéssel hatalmas mennyiségű pénzt lehet megtakarítani, hiszen általában ugyan az így elköltöztetett üzem működési hatékonysága csökken, de a munkabéreken és adókon megspórolt összegek simán fedezik a különbözetet. Arról nem is beszélve, hogy nem kell számolniuk a helyi lakosság tiltakozásával.

A második megoldási lehetőséggel akkor szoktak élni a cégek, ha a környezetkárosító hatásuk a gazdagabb országban is nyilvánvaló és a negatív hatásokat nem tudják eltávolítani a „gazdagabb kötekedőktől”. Ilyenkor jön a zöldre mosás, azaz amit a környezetvédők „greenwashing”-nak neveznek. Kiváló például szolgálnak az olajtársaságok, melyek előszeretettel hirdetik magukról, hogy mennyire környezetbarátok, miközben erről nyilvánvalóan szó sem lehet (természetesen itt a társadalom részéről van egy jó adag képmutatás, hiszen a környezetszennyező ipar áldásait előszeretettel használja, lelkiismeret-furdalás nélkül ülnek be az emberek nap, mint nap az autóba). Ez a második lehetőség már igen sok pénzbe kerül, hiszen a környezetbarát arculat kialakításához és tudatosításához, illetve ennek fenntartásához óriási mennyiségű tőkére van szükség.

Harmadikként a valóban környezetbarát működés lehetősége merülhet fel, ami azt jelenti, hogy egy cég a hatóság által előírt határértékek betartásán túl, további intézkedéseket is foganatosít, köztük olyanokat is, amelyek pénzügyileg nem biztosan kifizetődők. Ez az út a legköltségesebb és éles versenyben nehezen kivitelezhető. Azt érdemes itt megjegyezni, hogy igazán környezetbarát ipari szerkezet nem igazán tud kialakulni egy növekedésközpontú gazdasági rendszerben.

A gazdasági válság 2008-ban ugyanúgy, mint 1929-ben ugyancsak generált bizonyos belső társadalmi igényeket, mint ahogy a tudomány és a technológiából való kiábrándultság. Megmagyarázható gyarlóság, hogy az emberek, amikor évről évre, ha picivel is, de jobbnak érzik az életszínvonalukat, könnyebben adakoznak szegényebbeknek, könnyebben lépnek túl önös érdekeiken, összességében toleránsabbak. Amikor viszont a források szűkösebbé válnak, vagy az egyensúly megbomlása veszélyezteti az egyéni érvényesülésüket, önvédelmi reflexként először patriótává, majd önzővé, ha a helyzet nem javul, végül agresszívvé válnak. Ezekben az időkben a társadalom igen fogékony a soviniszta, nacionalista propagandára, ami az ellenségképre és az emberek félelmeire épít.

Ahogy a cégek a környezetvédelmet igyekeztek beépíteni az arculatukba, úgy a gazdasági válság következtében felerősödő nacionalista igényeket is kézenfekvő lehetőség volt kihasználni. Nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi vállalatok is meglovagolják ezt a hullámot.

A korábban említett zöldre mosás érthető, hiszen egy vitathatatlanul pozitív tulajdonságot próbál a cég a tevékenységéhez rendelni. Ezzel a nemzeti színre mosással viszont az a gond, hogy a magyar, mint jelző mostanság sokak számára semmi pozitívval nem szolgál, azon kívül, hogy a „mieinké”.

 
Nyilvánvalóan, a zöld, illetve a környezetbarát jelzővel szemben, sokaknak nem cseng szépen a fülében, hogy magyar. Emögött érthető okok állnak: egy kétmarhados országban, ahol az emberektől szinte szó nélkül rabolhatják el a nyugdíjukat, aztán még a szót is megvonhatják tőlük. Ahol visszamenőleges hatályú törvényeket hoznak, egyoldalúan alkotmányoznak, ahol az embert a hatalom kritikátlan alattvalójának és nem önálló döntésre képes, felelős állampolgárnak nevelik és kezelik. Ahol szegényként, munkanélküliként, cigányként másodrendű állampolgár az ember, akit majd 33 ezer forintért dolgoztatnak munkatáborokban, a kínai társadalmi modellt követendő példaként emlegetve, mindezt Európa szívében. Ahol államformává emelkedett a cinizmus, ahol a kritikára agresszíven, kocsmai stílusban válaszolnak (koki, saller avagy ki a f*sz?) még a legfelsőbb szinteken is. Miért lenne jó ma magyarnak lenni?

Amíg ez így van, a magyar, mint jelző, nem hordoz túl sok pozitívumot, sőt a dolgok mai állása szerint az elrettentést szolgálja... éppen ezért, inkább legyen csak zöld. A magyar nem jó brand.

Zárásként: A toleranciatréningre azt hittem azért van szükség, hogy az iskolában hatékonyabban tudjuk kezelni az iskolán belül felmerülő konfliktusokat. Nem hittem volna, hogy az iskolán kívüli dolgok miatt a toleranciára ilyen hamar szükségem lesz. Bár hozzáteszem, ezeket nem nagyon tudom tolerálni...

Korábban is ódzkodtam a nagy igazságok kinyilatkoztatásától, bár ennek ellenére becsúszott egy-egy néha, amiért szégyelltem is magam. Rájön az ember arra, hogy az „igazság”, a „helyes döntés” illetve a „kívánatos megoldás” csak akkor értelmezhető, ha megfelelő peremfeltételeket támasztunk az elvárt célokkal kapcsolatosan, tehát lennie kell valamilyen vonatkoztatási rendszernek (modorosan: zsinórmértéknek), melyhez tudunk igazodni.

Ezen összefüggések ismerete nélkül bármikor könnyen hihetjük – mivel mi magunk vagyunk a fent említett vonatkoztatási rendszer -, hogy „igazunk” van, sőt ha egy kicsit rosszabb passzban vagyunk, ez könnyen a meggyőződésünk részévé válik. Ezen tévhitek jó részét kiküszöbölhetjük azzal, hogy más emberekkel is megosztjuk a gondolatainkat. Ez a kontroll viszont megszűnik akkor, ha olyanok veszik körül az embert, akik azt mondják, amit hallani akarunk, vagy azért mert feltétlen hisznek bennünk, vagy azért mert már annyira befenyítettük őket, hogy nem mernek ellentmondani.

Gyarló lények vagyunk, gondolkodásunk, igazságérzetünk, így döntéseink erősen függnek a belső lelki állapotunktól, vágyainktól, elfojtott érzelmektől. Ha itt gondok vannak, vagy elég, ha csak jelentősebb változások, azok igenis kihatással vannak az ítélőképességünkre. Az igazságosztás előtti mérlegelési fázisban következésképpen érdemes sort keríteni a lehetséges hatások felmérésére, amennyiben ez szükséges. Nyilván egy körömvágáshoz nem szükséges túl sok mérlegelés, de egy olyan döntés, mely más embert érinthet, már jóval alaposabb végiggondolást kíván, hiszen nem csak abba kell belegondolnunk, hogy amit teszünk, az nem csak nekünk, hanem a másiknak is jó-e, amiben ugye az is rögtön benne van, hogy a cselekedetünk következményeit elviselő személynek tudjuk mi a jó (ez nem mindig egyértelmű ugyanis). Ezen szempontok végiggondolása az, ami a belső fékünket, bizonyos fokú gátlásosságunkat képezi, ennek kell megakadályoznia abban, hogy olyat tegyünk, amivel kárt okozunk másoknak.

Társadalmi ügyek megoldásánál elvi lehetetlenség, hogy olyat tudjunk tenni, ami mindenki elégedettségét eredményezi, ezért ha nem akarunk teljesen elszakadni a társadalomtól, mindenképpen szükséges ezt észben tartani és az ésszerűség határain belül tolerálni a társadalom többi tagjának eltérő viselkedését.
Ahogy egy ember nem igazán tud konstruktív életvezetés megtartásával leszakadni a társadalomról, ugyanígy egy állam sem engedheti meg magának, hogy elfeledkezzen a világról. Mai körülmények között bármelyik országot is vesszük, az efféle elszakadás szinte bizonyosan leszakadást, szociális katasztrófát is eredményezne.
Társadalmi döntéshozatalnál kifejezetten szükséges az, hogy az alapvető játékszabályok betartása mellett a lehető legjobban függetlenítsük a gondolkodásunkat saját érzelmeinktől, figyeljünk oda mások, főleg az ellenfél, s a velünk szemben ellensúlyt képező állami szervek véleményére. Kellő higgadtságot és mértéktartást kell tanúsítanunk, miközben a céljainkat igyekszünk elérni.
Döntéshozatal során nem téveszthetjük szem elől a gazdaság és a világ működésének természetét, de ami a legfontosabb: korán sem biztos, hogyha igazunk is van, hogy jó úton közelítünk a cél felé (utóbbi talán még a célnál is fontosabb).

Ha hatalommal rendelkezünk mások felett, ha alapvetően belső késztetéseink, érzelmeink, indulataink vezérelnek, ha nem tűrünk ellentmondást, és velünk szemben kritika nélkül szolgáló emberekkel vesszük körül magunkat, ha kiiktatunk minden intézményes féket a hatalmunk kiteljesedése érdekében, miközben nem veszünk tudomást a gazdaság és a világ működésének természetéről, akkor döntéseink többsége a saját népszerűségünktől függetlenül szükségszerűen rosszak lesznek. Természetesen csak akkor, ha vonatkoztatási rendszernek az egész társadalmat és nem magunkat és érdekkörünket vesszük…

Úgy gondolom, ma ezen érdemes lenne elgondolkodni Magyarországon.

,,Burokban nőtt fel'' mondjuk sokszor olyan emberekre, akikről azt érezzük, vagy éppenséggel úgy tudjuk, hogy számos, sokak számára mindennapi konfliktus, küzdelem kerülte el az illetőt az élete során, ami miatt a szóban forgó személy az átlagosnál némileg naivabban látja a világot.

Az embereknek szükségük van időre, hogy megtanulják a legalapvetőbb, erkölcsi és együttélési szabályokat (normákat), amivel képesek lesznek majd bekapcsolódni a társadalom működésébe, illetve lehetőség esetén akár az önálló gondolkodásra is (utóbbi feláras extra). A társadalom mindezért egy darabig a kicsi embereket száraz, hűvös, sok mindentől elzárt helyen – burokban – tartja, amiben közvetítők révén megmutatja, hogyan is kéne működnie dolgoknak… Mindezt azért, hogy a felnövekvő nemzedék legalább olyan legyen, mint az előző, sőt, amennyiben lehetséges még bizonyos tekintetben jobb is (pardon, mivel is méretik ezt?).

A magyar társadalom egyik rákfenéje a több száz (akár az a bizonyos ezer, de semmiképpen sem csak az utóbbi néhánytíz) éves hagyományokra visszavezethető uram-bátyám rendszer, melyet a legkeményebb önkényuralmak sem tudtak eredményesen visszaszorítani. Az így felépülő társadalomban nem elsősorban az egyéni teljesítmények, hanem az ismeretségi viszonyok alapján választják ki a pozíciókra az egyéneket, éppen ezért ezek a személyek az adott feladatra nézve nagyobb valószínűséggel lesznek inkompetensek (az előbb említett önkényuralmi/autokrata rendszerek esetén ez a kontraszelekció még erősebb, s ezt már nem csak a jóérzés, anyagi jólét sínyli meg).

Általában a magasabb, elvben nagyobb felelősséggel járó pozíciók nagyobb kompetenciát is igényelnének, de az uram-bátyám rendszerben pont ezekre a helyekre kerülhetnek arra tökéletesen alkalmatlan személyek. A társadalom döntő hányada nyilván nem tölthet be vezető tisztségeket, de látva a nála magasabb társadalmi-gazdasági potenciállal bíró embereket és ismerve kiválasztásuk módját, a saját szintjükön történő normaszegést – annak kisebb és jelentéktelenebb volta miatt – elfogadhatóbbnak, sőt elfogadhatónak tartják.

A normaszegések következtében az állam nem működik, nem is működhet hatékonyan. Az állam a működtetéséhez szükséges anyagi erőforrásokért macska-egér játékba kényszerül a társadalom tagjaival (végül önmagával), melynek eredményeképpen gyakran már olyan szabályok meghozatalára kényszerül, melyek gyakorlatilag betarthatatlanok és/vagy ellenőrizhetetlenek.

Ilyen körülmények között azokat a normaszegőket, akik legalább részben betartották a normákat, illetve a normák részleges áthágására kényszerültek, rendszerint nagyobb eséllyel kapnak retorziót, mint azok, akik egyáltalán nem is törekedtek e normák betartására (rendszer nem tud mit kezdeni a rendszeren kívüliekkel). Ennek a nyilvánvaló igazságtalanságnak eredményeképpen a társadalom általános elégedetlensége növekedni fog. A közösség tagjai gyors megoldást várnak, s bonyolult problémákra az egyszerű válaszokat, dichotómiákra épülő világképeket részesítik előnyben. Ilyen körülmények között hamar megindul az ellenségkeresés, a rendszer hibáit a rendszert alkotó – legtöbbször a legsebezhetőbb – társadalmi csoport tagjainak kollektív bűnösségére vezetik vissza.

Burokban a pedagógus és még sokan mások

Egy pedagógus – sok más szakmától eltérően - nem térhet ki a társadalmi problémák elől, a maga illetékességi szintjén igyekeznie kell a legjobb belátása szerint orvosolni azokat. A pedagógus ezeket a gondokat egyes esetekben csillapítva, máskor felerősítve kapja meg a munkája során.

A tanárokat a mai társadalom egyfajta burokban tartja, hiszen foglalkoztatását az állam, illetve annak valamilyen szerve végzi. Közalkalmazotti státuszban alkalmazottaknak nincsen választásuk a tekintetben, hogy a járulékokat, adókat befizetik-e avagy sem, azok bérükből mindenképpen levonásra kerülnek. Ezért sokkal könnyebb erkölcsösnek maradniuk, hiszen az efféle normaszegésnek még a lehetősége sem adatik meg.
Az, hogy a pedagógusok jó része erkölcsös tud/kényszerül maradni, az egyrészt nagyon jó, hiszen így hitelességük ilyen szempontból megkérdőjelezhetetlen maradhat. Az azonban hátránya ennek a buroknak, hogy a pedagógus nem tud segíteni abban a tanítványainak, hogy a hétköznapi életben (tehát a burkon kívül) hogyan találja meg az egyensúlyt az egyéni és a közösségi érdekek között. Magyarul a pedagógus sokszor nem tud a diák számára választ adni arra, hogy körülbelül hol van a határ a kényszerű és az öncélú normaszegés között (érdekes dolog, hogy amikor egy tanár különórákat vállal, s kikerül ebből a burokból, anyagi okokból sokszor rögtön normaszegésre adja, kénytelen adni a fejét).

Jobban belegondolva, azért nem csak a pedagógusok vannak ebben a státuszban, hanem az állami szervekben, illetve a szociális alapellátásban (pl. az egészségügyben) dolgozók, sőt közvetve a megmaradt állami vállalatok alkalmazottai is. Ezen munkavállalói kör egy részének anyagi helyzete, köztük a pedagógusoké is, gyakran meglehetősen rossznak mondható, azonban a nagy munkanélküliség és a közalkalmazotti állások stabilabb volta miatt még mindig igen keresettek.

Egyes területeken (pl. közigazgatás, önkormányzati szféra, egészségügy) a köz által alkalmazottak nagyobb része (de közel sem mindenki!), más területeken kisebb része indokoltnak érzi a konkrét és gyakran nyílt normaszegést gazdasági helyzetük javítása érdekében. Ez nagyrészt abban nyilvánul meg, hogy a hozzájuk fordulóktól a kedvezőbb bánásmód vagy egyáltalán a törvény szerint térítésmentes szolgáltatás elvégzése ellenében plusz hozzájárulást kérnek vagy várnak az azt igénybe vevőtől. Erkölcsi magyarázatul számukra az szolgál, hogy nem érzik arányosnak az anyagi javadalmazásukat azzal a képzettséggel, amivel rendelkeznek, illetve azzal a munkával összevetve, amit elvégeznek (vagy elvégezni vélnek). Az egészségügyben ez efféle normaszegést a társadalom jórészt elfogadhatónak tartja, míg az oktatásban ezzel szemben teljesen elítéli (tehát ugyanarra a normaszegésre nem ugyanaz a társadalom válasza). Annak ellenére, hogy az oktatás esetében messze nem akkora mértékű az azt igénybevevőkre a lehetséges következmény, ezáltal a kiszolgáltatottság, mint az egészségügy vonatkozásában.

Végül

A társadalomnak azonos súlyú normaszegésre, azonos mértékben kellene reagálnia, mi több egyáltalán reagálnia kéne. A szigorúbb normák és szigorúbb retorziók nem vezethetnek eredményre, mert önmagában a normatartás hiányzik.
A normaszegések ellen sokkal rendszeresebben és következetesebben volna szükséges fellépni, nem kampányszerűen random kiválasztott területeken.
A már nagykorú burokban tartottaknak pedig többször kéne magukba és a burkon kívülre tekinteniük, s egyáltalán jobban és több csatornán keresztül hatniuk arra, ami odakinn zajlik. Nem szabad némának maradni.

Az elektronikában gyakran használják minőségparaméterként a jel-zaj arányt, mely azt mutatja meg, hogy az eszköz működése során mennyi nem kívánatos tartalommal látja el az általa kibocsájtott információt. Amikor például zenét akar hallgatni az ember, nem arra kíváncsi, mit szedett össze környezetéből az erősítő vagy éppen milyen hatást gyakorolt az időjárás a tévéműsorra (ami egyébként lehet, hogy érdekes, de amikor az ember nem arra kíváncsi, rögtön zajnak minősül). De a tévéadás maga is lehet zaj, amikor példának okán aludni akarunk... tehát a jel, hamar zajjá válhat. A zajból hamar jel lesz, amikor felfigyelünk a tömegben a nevünk hallatán (koktélparti-effektus).

Úgy gondolom, ezt a mérőszámot érdemes lenne bevezetni a hétköznapi élet egyéb területeire is. A jelként könyvelnénk el minden olyasmit, ami értelmezhető vagy valamilyen hasznosítható tartalommal, többlettel rendelkezik, a fennmaradó tartalmatlanságot zajként minősítenénk.

Tegyünk egy pillantást a tudósokra! A tudomány művelői többnyire igyekeznek a lehető legtömörebben - legjobb jel-zaj aránnyal - dolgozni, bár a tudományos publikációkra vonatkozó objektív, átlagos jel-zaj arány értékekre - amennyiben ezt meg tudná valaki mérni - kíváncsi lennék.

Éppenséggel mérni lehetne azt is, hogy egy irodalmi alkotásban mennyi a valódi tartalom, illetve az azt ugyanolyan teljeséggel átadó körítés, s mennyit tesz ki a felesleges sallang. Megengedhető-e, hogy egy alkotás csupán zajból álljon, tehát semmiféle mondanivalója ne legyen? - hát persze, hogy meg, csak akkor nem biztos, hogy célszerű alkotásnak hívni...

A hétköznapi beszélgetéseink is gyakran tartalmatlanok, főleg ha valamilyen külső kényszer következtében igen hosszúra nyúlnak, de az információtartalmuk meglehetősen csekély marad, a jel-zaj arány tehát ebben az esetben kicsi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a kommunikációs képességeikről nem éppen híres programozók olyan szoftvert lépesek  ma már létrehozni, amellyel az ember a hétköznapi dolgokról nyugodtan elbeszélgethet. Olyannyira fejlett a program (fordítva értelmezve e beszélgetések olyannyira primitívek), hogy ezen a szinten a számítógép mögé ültetett chatpartner nem tudja eldönteni, hogy géppel vagy egy valóságos személlyel társalog.

Kicsit filozófiaibb síkra terelve a jel-zaj arányt... ha a világ dolgairól egy tökéletes zajszűrővel megszűrnénk az összes cicomát és mázt, rábukkannánk az egész kóceráj mozgatórugóira, végső soron a lét sokat emlegetett abszolút értelmére, vagy ami ezen a szinten valószínűbb: annak megsemmisítő hiányára (a szörnyű csendben persze alaposan megijednénk, és váltig állítanánk, hogy a hiba márpedig a zajszűrőben van...)

A mi világunk nyüzsgés, állandó kölcsönhatás és változás világa. Az ember képes érzékelni és értelmezni a körülötte lévő folyamatokat, képes arra, hogy a zajból kiszűrje a jeleket, befogadja azokat.

Persze az is lehetséges, hogy az ember személyiségfejlődéséhez nélkülözhetetlen több-kevesebb efféle tartalmatlanság, zaj, ha csupán avégett is, hogy el tudjuk különíteni a jelektől, a tartalomtól. Aki tartalmasan szeretne élni, annak arra kell törekednie, hogy az életének jel-zaj aránya minél jobb legyen.

Nagyon jó kérdés, hogy mi teszi az otthont otthonossá, mi kell ahhoz, hogy az ember otthon otthon érezze magát. Ezt az érzést valahogy a felhalmozott tárgyak úgy együtt okozzák, de ritkán egy-egy dolog is elég ahhoz, hogy otthon-érzetünk támadjon.

Egyik kollégámmal beszélgettem egy idealizált otthoni fotelről, pontosabban az otthoni fotel ideájáról. Szóval, egy ilyen fotel egy igen erős otthon-érzetet adó tárgy, mely lényegileg több egy ülőalkalmatosságnál. Ahova friss, gőzölgő teával teli bögrével ülhetek le a fair trade hiányának nyomasztó lelkiismeret-furdalása nélkül... mely rítushoz hozzá tartozik egy erős ízű tea, a csészéből kifelé fityegő filter-bliszter, a beszűrődő reggeli napfény és/vagy annak időszakos vagy állandósult hiánya...

Elképzelem. Kezemben egy jó meleg frissen, szigorúan fütyülős-kancsóban főzött tea, alattam a kényelmes fotel, az idő eddig repült, most megáll, félálmomban még ébresztget egy kicsit. Eközben látom az ablakból, ahogy ébred a város és vele a tükörképemen azt, hogy én is, kel a nap, s nagyon úgy néz ki - gondolom - kel(l)ek ehhez ma én is. Ez a fotel tehát amolyan kilövő állás, vagy inkább katapultáló ülés, a teázás a rugófelhúzás, az elindulás a kilövés...

Ez a reggeli szokás és a fotelben ülés valahogy abban is segít, hogy képes legyek részese lenni e kaotikus, mégis harmonikus zajnak, hogy egy picit kényelemben érezzem önmagam, mielőtt jó időre megfeledkeznék magamról, hogy belefeledkezhessek abba, amit csinálok.

Mikor a nap végén aztán a város megállóról megállóra lassan visszalökdös a fotelembe, akkor újra eszembe juthatok,  ha gyakran csak annyi időre is, amíg gyorsan emlékeztethetem magam, hogy élek, gondolkodok és vagyok. Otthon vagyok.

Ez az írás nem elsősorban a filmről (mivel azt még nem láttam), hanem a címválasztásáról és az azt beharangozó marketingkampányról szól. Igazából azért ragadtattam magam az írásra, mert megakadt a szemem a film címén, mely így szól: A hülyeség kora.

Ez idáig természetesen csak azt bizonyítja, hogy az alkotás marketingesei jó munkát végeztek. Azon túl, hogy felkeltette az érdeklődésemet, rögtön a Media Markt szlogenje jutott eszembe: „Mert hülye azért nem vagyok”. A média tevékenységét gyakran kritizálják a különböző társadalmi csoportosulások, általában azért, mert nem az övékét, hanem más – jobbára jobban fizető – csoportok véleményét közvetítik. A  zöldeknél a reklámok így sokszor válnak céltáblává a fogyasztásra való manipulatív ösztönzésük miatt. Vajon az ellentétes hatás elérésének érdekében ugyanezen manipulatív eszközök használata elfogadható? Magyarul, kérdés, hogy a multik módszerei alkalmasak-e arra, hogy a bennük megtestesülő világszemlélet ellen harcoljunk.

Az ellenérzés akkor erősödött meg bennem, amikor megnéztem a film honlapjának címét: nelegyhulye.com. Először is: nem szeretem ha lehülyéznek. Attól, hogy nem a Media Marktban veszem meg a tévémet, ne kelljen már hülyének lennem. Ha nem élek úgy, ahogy a film készítői kívánják, akkor hadd ne legyek már lehülyézve, mert akkor ellenszenv alakul ki bennem, emiatt könnyebben kezdek majd koszos hippizésbe és kevesebb gondolkodással is kijelentem, hogy ma ,,A hülyeség kora-elmélet'' bizonyítéka éppen az olyan médiaszervezetek, mint a Greenpeace.

Még mindig a címnél maradva, az stilárisan is kifogásolható, hiszen az ember ilyet nem ír ki hatalmas betűkkel, mert nem szokás, ki lehetett volna találni egy kevésbé profán, ugyanakkor frappánsabb címet is, nem engedve a marketinges kollegáknak.

A másik – ezúttal filozófiai – problémám a címmel és magával a mondanivalóval is, hogy ezt a kort nemes egyszerűséggel a hülyeség korának nevezi. Most kérdem én, akkor mondjuk az ókori rabszolgatartás, a középkori boszorkányégetés vagy a XX. század igen nagy hányada az mégis, milyen kategória alá tartozik? Értem én a címadást, de nem egészen igazságos szerintem. Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy súlyos fenntarthatósági gondokkal küzd az emberiség és azzal is, hogy morálisan is elfogadhatatlan körülmények között élnek ma nagyon sokan (utóbbi mindig elmondható volt). Ugyanakkor azonban azt is világosan látni kell, hogy ma néhány nanométeres alkatrészekből chipeket gyártunk, nem mellesleg tudjuk, hogy a Föld gömbölyű (tudom nem is, hanem geoid). Ezen felül képesek vagyunk egy sor betegséget gyógyítani, remek művészeti alkotások születnek, visszaszorítottunk járványokat és arányában talán kevesebb ember hal meg értelmetlenül ma, mint korábban… stb. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi társadalmi modell nem ma született, csak a globális alkalmazása mára vált igazán aggasztó problémává.

Ami egyébként örvendetes, hogy végre ez a film nem (csak) a multikra mutogat, hanem az egyéni felelősséget is hangsúlyozza, bár ennek sajnos meglehetősen behatároltak a lehetőségei és hatásai. Tehát igenis súlyos gondok elé nézünk, amiket középtávon meg kell oldanunk. De ettől még nem a hülyeség korában élünk.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszert ezer szál feszíti ki felénk, a szálak gondatlan elvágása azt a veszélyt hordja magában, hogy az egész ránk zuhan és maga alá temet mindent és mindenkit. Ezért amíg nincsenek életképes tervek a váltásra és forgatókönyvek a megvalósításra, addig a környezetet legjobban kímélő technológiákkal bizony lélegeztető gépen kell tartani a jelenlegi rendszert, de úgy, hogy annak társadalmi beágyazottsága lehetőleg ne növekedjen tovább. Ész nélkül vagdalkozni ilyen körülmények között igen nagy hülyeség lenne.