Bevezetés

Az élőlények természetes viselkedésük során az erőforrások minél nagyobb hányadát igyekeznek megszerezni. Ez versenyhelyzetet teremt az egyedek, illetve a fajok között, mely a természetes kiválogatódáshoz vezet, ami az evolúció egyik fontos hajtóereje. A természetes szelekció eredményeként a környezethez jobban alkalmazkodott egyedek maradnak nagyobb valószínűséggel életben, emellett az egyedek korlátozott élettartama a folytonos megújulás lehetőségét, végső soron az élővilág halhatatlanságát eredményezik.
Sokat hangoztatott tény, hogy az ember szerves része a természetnek, így nem tud kibújni annak korlátai alól. Adottságai révén a környezetére jóval nagyobb léptékben képes hatni. Az általa folyta-tott tevékenységek ugyan alapvetően a jobb boldogulást, a nagyobb arányú túlélését szolgálják, mégis ezeket ésszerűtlenül folytatva egyben a tartós létét veszélybe sodorják.
A természetnek, környezetnek nem áll semmi sem az érdekében, „számára” még létünk is abszolút közömbös, az Univerzum tökéletesen értéksemleges. Elmondhatjuk, hogy feltehetőleg céltalan módon, de az Univerzum bizonyos értelemben rajtunk keresztül ébred öntudatára, tehát közvetve képes megérteni önnön működését. A biodiverzitás nem csupán az ökológiai rendszerek stabilitását szolgálják, hanem az emberi megismeréséhez is nagyban hozzájárulnak.
Pár extrém esetet leszámítva (pl.: a bolygó megsemmisítése) az ember nem képes elpusztítani az élővilágot. Azt kell a fentiekből megértenünk, hogy környezetünk károsításával mi leszünk szegényebbek, a saját lehetőségeinket szűkítjük be.
Az ember érdeke ezért, hogy az általa felismert korlátokat figyelembe vegye, s ezt az érdeket érvényesítse a társadalmi működésében. Ezt csak az ember képes megtenni, minden más élőlény gyakorlatilag vakon rohan a vesztébe, ha nem megfelelő mértékben használja az általa elérhető környezetet. Kérdés, hogy az ember önszántából képes lesz-e erre, vagy megvárja-e a természet drasztikus korrekcióját? Vajon elegendőnek bizonyul-e az az evolúciós többlet, amivel rendelkezik a többi élőhöz képest?
A környezet érdekét tehát az emberiség szemszögéből csak abban az értelemben lehetséges összevetni a társadalom érdekével, hogyha a környezet érdekének az emberiség hosszú távú érdekét tekintjük.

Az ember és az energiatermelés

Energiát nem lehet termelni, hiszen annak megmaradása a természet egyik alaptörvénye. Először is tisztázni kéne mit értünk energia és energiatermelés alatt.

,,Előállított energia'' = exergia + anergia

ahol, az exergia az energia tényleges munkavégzésre fordítható része, az anergia pedig az a rész, ami termodinamikai okokból nem fogható munkára (azaz hővé alakul). A munkavégzés során az exergia anergiává alakul.
Amennyiben az ember munkát akar végeztetni, ahhoz olyan rendszerek szükségesek, melyek exergiát tartalmaznak. Azt a folyamatot, melyben az exergiát szükségszerű exergia-veszteséggel (anergia-termeléssel) járó folyamattal olyan formába hozzuk, melyből az könnyen kinyerhető, energiatermelésnek hívjuk.

Minden élőlénynek szüksége van energiára az életfolyamatai biztosításához, melyet napsugárzás-ból, vagy más élőlények által felépített anyagok lebontásából, ritkábban közvetlenül szervetlen vegyületek átalakításából (kemoszintetizáló baktériumok) nyernek. Az ember a tűz használatának elsajátításától fogva, már nem csak együtt élt a környezetével, hanem a normális életfeltételeinek biztosításán túl is használni és alakítani kezdte azt (testen kívüli energiafelhasználás).
Az emberiség korai történelméből vehető számos példa ellenére, az ipari forradalomig bezárólag elmondható, hogy az emberi tevékenység hatása viszonylag kis területekre koncentrálódott, emellett ezek a változások túlnyomórészt visszafordíthatóak voltak és nem befolyásolták érdemben a globális természeti folyamatokat.
Az iparosodás megindulásával azonban mindez gyökeresen megváltozott. Az ipari forradalmat kö-vetően a gazdaság egyre inkább energiaközpontú lett. Az igazi robbanás az energiafelhasználásban csak a II. Világháború után következett be, mivel a háború hozta óriási tudományos és technikai fejlődés vívmányait igyekeztek a gazdaságban hasznosítani, illetve minden hétköznapi ember számára elérhetővé tenni. Az életszínvonal, vele együtt az energiafelhasználás ennek eredményeként főleg a két szuperhatalom fennhatósága alatt lévő országokban nagy ütemben növekedett és növekszik a mai napig.
Az óriási expanziónak rendkívül rövid időn belül megjelentek a környezeti mellékhatásai is. Savas esők, szennyezett városi levegő, kezeletlen hulladékhegyek formájában. A társadalom önvédelmi mechanizmusa révén létrejöttek az első zöld szervezetek, környezetvédelmi törvények, önkorlátozó intézkedések.
A tudományos-technikai fejlődés eredményeként az energiafelhasználás növekedése mellett, technikai megoldásokkal, hatékonyságnöveléssel sikerült hasonló ütemben csökkenteni az ezzel járó közvetlen környezeti hatásokat.
A globalizációnak és az olcsó energiának köszönhetően azonban az olcsóbb munkaerő miatt az általában nagy környezetszennyezéssel járó tényleges termelést végző üzemeket a cégek a fejlődő országokba helyezték át (Távol-Kelet: India, Kína, Korea stb.). 
A nyersanyagszükségletet is ezekből az országokból biztosították. A lazább környezeti szabályozás lehetővé tette, hogy ezekben az országokban létesülő gyárak sokszor környezeti szempontból igen korszerűtlenek, nagy környezeti hatással végezik a termelést. Ezen országok az ipar által okozott megnövekedett energiaigények miatt újabb és újabb erőműveket voltak kénytelenek építeni.
Tőkehiány folytán azonban ezekből is a korszerűtlen, gyorsan megtérülő, alacsony hatásfokkal működő szénerőműveket részesítették előnyben, melynek eredményeként a szénbányászat környezeti és humanitárius hatása óriási méreteket öltött.

1. ábra - A világ primer energiaigényének alakulása 1860-1990 között millió tonna kőolajra vonatkoztatva (Agency of Natural Resources and Energy, 1994)

 Az egész folyamat végkimenetele az lett, hogy a fogyasztás és a termelés, tehát a környezeti hatás helyileg lényegesen eltávolodtak egymástól. Emiatt az áruk nagyobb távolságokra történő szállítása csakugyan több energiát igényelt. Az általában a fejlett országokból kikerülő fogyasztó így nem, vagy csak alig tapasztalhatta mindennapi életének tényleges következményeit.
Az ipari országokat is hátrányosan érintette a változás, hiszen a termelés visszaszorulásával erősen megnövekedett a munkanélküliség, főleg az alacsony képzettségű, kétkezi munkások körében, akik nem is nagyon tudnak más területen elhelyezkedni.
A környezeti problémák azonban már nem csak helyileg, hanem globálisan is hamar megjelentek, a média globálissá válásával erről széles tömegek szerezhettek tudomást. A mai zöld és civil szerveze-tek hathatós eszköze a média, illetve a nyilvánosság lett.
Gyakran előfordul azonban, hogy a médiumok és a sokat ostorozott gazdasági- és politikai szervezeteken kívül igen sokszor a zöld mozgalmak sem a súlyuknak megfelelően kezelik ezeket az ügyeket, célt és arányt tévesztenek, jóhiszeműen vagy önös érdekből vezérelve torzítják az információt, félrevezetve a közvéleményt.

A nukleáris energiatermelés

Nukleáris energiatermelést elsősorban az elektromos áram termelése során műszaki- és gazdasági okokból elsősorban alaperőműként használják, vagyis szinte állandó teljesítményen üzemeltetik (bár az új, negyedik generációs erőművek teljesítménye már relatíve széles tartományban biztonságosan szabályozható).

Az emberiség jelenlegi gazdasági berendezkedése nem teszi lehetővé, hogy nélkülözze a koncentrált energiatermelést. Egy drasztikus gazdasági szemléletváltás ugyan csökkentené valamelyest az igényeket, de pusztán a népességszámból adódóan is szükség lenne alaptermelést ellátó nagykapacitású erőművekre. Ezen felül az infrastruktúra meglétére alapozott városok, gyárak stb. is a koncentrált energiatermelést teszik szükségessé.
Ezen kívül a fejlődő országokban olyan szükségszerűen energiaigényes intézkedéseket kell hozni, melyek javítanak az ott élők életkörülményein, a jelenlegi helyzetük elfogadhatatlan. Az egy főre jutó energiafogyasztásban mutatkozó különbség a fejlett és fejlődő ország átlagos állampolgára között csaknem 60-szoros is lehet (2. ábra).

2. ábra - Az egy főre eső fogyasztás egy tonna kőolajra vonatkoztatva
(British Petroleum, 2008)

A kérdés igazából az, hogy milyen módon állítja elő a szükséges energiamennyiséget az emberiség. A fosszilis erőművek számos előnnyel indulnak az atomerőművekkel szemben. Először is, sokkal olcsóbban és gyorsan felépíthetők, termelésük tág határok között változtatható. Korszerű tüzelőberendezésekkel, csővégi megoldásokkal az általuk kibocsájtott szennyezőanyagok mennyisége jelentősen csökkenthető még a szénerőművek esetében is. A gyengébb minőségű szenekből (barnaszén, lignit) azonban óriási mennyiséget szükséges elégetni alacsony fűtőértékük miatt. Mivel utóbbiakban nagy arányban találhatók szénen kívül más főleg kén- és nitrogéntartalmú vegyületek, égésük során nagy mennyiségű kén-dioxidot, nitrogén-oxidot szükséges kezelni.
A gázerőművek ugyan hatékonyan és tisztán működtethetők, de sajnos olyan államok is nagy arányban használják ezeket, amelyek nem rendelkeznek kellő mennyiségű földgázkészlettel, így energiaellátásuk más országokkal szemben teszik függővé.

1. táblázat – 1000 kWh előállításához szükséges mennyiségek
(Syed M. Qaim, 2000)

Egy szénatom égésekor kb. 4 eV (1 eV az az energiamennyiség, melyet az elektron akkor nyer, amikor 1 V potenciálkülönbség hatására gyorsul) míg egyetlen uránmag hasítása során 200 MeV (millió elektronvolt) energia szabadul fel, az atomenergia lényegi potenciálja e két érték arányában mutatkozik meg, s melynek jelentősége az 1. táblázatban látszik jól (a táblázatot tartalmazó cikkben nem esett szó az adott energiamennyiség előállításához szükséges időről, így a feltüntetett napelem-terület óvatosan kezelendő. A legvalószínűbb, hogy a megadott napelem-mennyiség 1 óra alatt képes előállítani 1000 kWh elektromos áramot).
Az atomerőművekhez szükséges urán alacsony koncentrációban található meg még az uránércekben is (átlagosan 0,5 – 5 g / kg). Emiatt egységnyi tömegű „tüzelőanyag” kitermelésére jóval nagyobb  mennyiségű kőzetet kell megmozgatni, sőt a felhasználás előtt még az uránt komoly energia-befektetéssel dúsítani kell (bár csak kis mértékben).
Amennyiben társadalmi cél az üvegházhatású gázok kibocsájtásának csökkentése, abban az esetben az atomenergia az egyik legkézenfekvőbb választás, hiszen a teljes életciklusára vonatkoztatott fajlagos CO2-kibocsájtása a legalacsonyabbak közé  tartozik (az atomenergia a Greenpeace szerint nem klímasemleges (MTI, 2009), ez igaz, azonban érdemes megjegyezni, hogy nincs olyan energiatermelési mód, ami az lenne, s az atomenergia hatása a legelenyészőbb a klímára) (3. ábra).

3. ábra - A különböző elektromos áramtermelő módok teljes életciklusra vetített CO2-dal egyenértékű kibocsájtásának összehasonlítása (IAEA, 2000)

A nukleáris energiatermelés során radioaktív hulladékok keletkeznek, melyekből a kis- és közepes aktivitású, illetve felezési idejű hulladékok kezelése megoldottnak tekinthető, a nagy aktivitásúak és hosszú felezési idejűek ártalmatlanítása és újrafelhasználása a társadalom döntésén múlik.

Sokat hangoztatott és helytálló érv, hogy az atomerőművek nem szétszórják, hanem összegyűjtik a hulladékaik döntő hányadát, a fűtőanyagciklus végén kézzel foghatóan, kezelhető módon jelentkeznek. A nagy aktivitású, hosszú felezési idejű radioaktív hulladékok megváltoztatják mikrokörnyezetüket, komoly hatást gyakorolnak rájuk, de globális hatásuk nincsen. A nagy aktivitású hulladéklerakók, reprocesszáló üzemek környezetében megnövekszik ugyan valamelyest a háttérsugárzás, azonban ennek mértéke csupán a természetes háttérsugárzás töredékét teszi ki.
Ellentétben a fosszilis tüzelőanyagot felhasználó erőműveknél, melyeknél a szennyezőanyagok a légkörbe kerülnek (szénerőművek esetén sokszor jóval az atomerőművekét meghaladó mennyiségű radionuklid távozik a kéményen át), elkülönítésük, a bioszférából történő eltávolításuk gyakorlatilag lehetetlen.
A humánegészségügyi vonatkozásokat nézve is előnyösebb atomenergia használata, ugyanis a la-kosság légzőszervi megbetegedésein túl, a bányászat is óriási áldozatokat követel. Csak Kínában kb. 5000 ember veszti életét évente (!) a szénbányászat során, mégse tiltakoznak a zöld szervezetek e tevékenység folytatása ellen (a csernobili katasztrófa feltételezhetően 2050-ig kb. 3000 ember életét veszti el idő előtt, melyből 32 írható csak a közvetlenül a baleset számlájára).
A nukleáris iparban a hasadóanyagokat illetően jelenleg igen nagy pazarlás folyik, az alkalmazott nyitott üzemanyagciklusban az elhasznált üzemanyagot nem használják fel újra. Egy átlagos könnyűvizes 1000MW-os reaktor 180-200 kg hasadóképes plutóniumot termel évente (Csom, 1991/5.), sőt a kiégett fűtőelemek 235U-ra nézve magasabb dúsítási fokkal rendelkeznek, mint a természetes uránércek, tehát joggal vetődik fel a kérdés, hogy a nukleáris energiatermelésben miért nem történt meg a zárt üzemanyagciklus bevezetése, azaz a hasadóanyagok újrafelhasználása. Kérdés, hogy inkább eltemetjük-e a még nagy energiatartalommal rendelkező hasadóanyagokat vagy megpróbáljuk azokat újrafelhasználni (reprocesszálni).
A reprocesszálás során kevert (UO2 – PuO2) üzemanyag készíthető (MOX – Mixed OXide Fuel), mely a hagyományos reaktorokban használható. A P/T (partícionálás és transzmutáció) technika alkalmas arra, hogy a reprocesszálás során keletkezett hosszú felezési idejű izotópokat rövidebb felezési idejű vagy stabil izotópokká alakítsák, mindezt úgy, hogy közben nagy mennyiségű energiát képesek termelni. Ezen technológiák segítségével jelentősen csökkenthető a nukleáris hulladék mennyisége.
A radioaktív hulladékok nagy potenciális veszélyt jelentenek a környezetre nézve, azonban megfelelő körülmények biztosítása mellett biztonságosan tárolhatók. A tudomány jelenlegi állása szerint, a nagy aktivitású hulladékok tárolására alkalmasak a víztől jól elzárt, mély geológiai formációk (pl. gránit, kősó, agyagkő stb.). Ezen tárolók biztonságosságát a szakemberek kb. 10 000 évre tudják szavatolni.

4. ábra - Többgátas tárolórendszer sematikus rajza
(Veres Árpád, 2005)

 Ezekben a sugárzó anyagokat általában három típusba sorolható gátrendszer szigeteli el a környezettől (Veres Árpád, 2005):
- műszaki gátak (korróziónak hosszan ellenálló konténerek);
- bányaműszaki gátak (a konténereket körülvevő, a radionuklidokat jól megkötő anyagok)
- földtani gátak (az a geológiai képződmény, amelyben az előző gátak, a hulladékkal együtt elhelyezkednek)
Jelenlegi kitermelés és felhasználási mód mellett az uránkészletek mintegy 80 évre elegendőek, tehát a jelenlegi gazdálkodás távolról sem tekinthető fenntarthatónak, ezért meg kell fontolni szaporítóreaktorok építésének, tehát a hasadóanyag-gyártásának lehetőségét is. Ebben az esetben jelenlegi szintű termelést 4-5000 évre biztosítottnak tekinthetjük.
Az atomenergia nagyobb arányú felhasználása esetén is a készletek évszázadokra elegendőek. Ezen idő alatt remélhetőleg a Föld népessége jelentősen csökkenni fog, illetve addig talán sikerül új, kevés környezeti gonddal járó energiaforrást találnia az emberiségnek (pl. fúziós energia).
A közeljövőt tekintve a megújuló energiaforrások egyedi használatával (főleg napkollektorok), az energiahatékonyság növelésével némileg lehetséges csökkenteni az alaptermelést. A hatékonyságnövelő intézkedések, műszaki megoldások azonban egészen addig nem hoznak számottevő keresletcsökkenést, amíg általuk a felhasználó pénzt takarít meg, amelyekkel újabb termékeket vásárolhat, illetve szolgáltatásokat vehet igénybe, melyek előállítása ugyancsak energiafelhasználással jár. Tehát nem igaz az az állítás, hogy az energiahatékonyság és általában a hatékonyságnöveléssel jelentősen csökkenhetne a társadalom energiaigénye, ugyanis a növekedésközpontú gazdasági rendszer csakugyan az energiaigény fokozódását segíti elő.
Ahogy az sem igaz, hogy a megújuló energiaforrások a fosszilis és nukleáris energia jelentős hányadát képesek lennének kiváltani (valós körülmények között).

Megjegyzések:
1 - a feltüntetett értékek 30 éves erőmű-élettartam esetén érvényesek (a ma épülő atomerőműveket általában több mint 60 év üzemidőre tervezik)
2 - a paksi atomerőmű kihasználtsági tényezője 2008-ban 84,4% volt (Paksi Atomerőmű Zrt., 2008.)
3 - a cseppfolyósítás miatt
4 - (az erőmű létesítése során felhasznált energia+30 évi működési energia)/(termelt elektromos áram-működési energia)
5 - 30 évi termelt elektromos áram-(30 évi befektetett energia [erőmű létesítésén kívül]+ az erőmű létesítése során felhasznált energia+30 évi működési energia)
6 - 30 évi termelt elektromos áram-(30 évi befektetett energia [erőmű létesítésén kívül]+ az erőmű létesítése során felhasznált energia+30 évi működési energia)

Fontos megjegyezni, hogy a táblázatból kimaradt az elhasznált fűtőelemek végső elhelyezésének, illetve esetleges reprocesszálásának energiamérlege (utóbbi lehet pozitív!), mint ahogy a fosszilis erőművek által kibocsájtott CO2 légkörből történő kivonásának és az éghajlatra gyakorolt – gyakorlatilag mérhetetlen - hatásának energia- és gazdasági vonzata is.

2. táblázat - A különböző típusú erőművek energiamérlege (S.M. Rashad, 2000.)

Önmagában természetesen a nukleáris energiatermelés is erősen igénybe veszi a környezetet. A szóba hozható lehetséges alternatívákkal összevetve azonban jelen tudásunk szerint a legjobb kompromisszumot képviseli. Ezt támasztja alá az 2. táblázatban összefoglalt energiamérleg is, melyből kitűnik, hogy az urán dúsítása igényli a nukleáris fűtőanyagciklusban a legtöbb energiát.

A nukleáris energia kizárólagos használata azonban mégsem kívánatos, mivel az iparnak nincsen megfelelő kapacitása a kiépítésre, illetve az csak elsősorban az alaptermelésben hasznosítható (az újabb erőművek teljesítménye tágabb határok között változtatható). A csúcsidei igények kielégítésére továbbra is a gáz- és szénerőműveket szükséges használni. Azokon a területeken ahol a megújuló energiaforrások (pl. szélenergia, víz) tárolása megoldható, ezeket előnyben kell részesíteni.

Az igazi megoldást, azaz az ember és környezet viszonyának rendezését a mostaninál jóval alacso-nyabb létszámú és energiaigényű társadalom megteremtése jelentené. A jelenlegi gazdasági rendszer még középtávon sem felel meg a fenntarthatóság igényének, kérdés azonban, hogy a fenntarthatóság mennyire egyeztethető össze a fejlett, illetve a gyorsan fejlődő technológiával, tudománnyal.

Irodalomjegyzék

1.    Agency of Natural Resources and Energy. (1994). Quality of Environment in Japan 1994. Letöltés dátuma: 2009. május 30, forrás: Ministry of Enviroment (Government of Japan): http://www.env.go.jp/en/wpaper/1994/eae230000000000.html

2.    British Petroleum. (2008. június). British Petroleum. Letöltés dátuma: 2009. május 31, forrás: British Petroleum Worldwide: http://www.bp.com/liveassets/bp_internet/globalbp/globalbp_uk_english/reports_and_publications/statistical_energy_review_2008/STAGING/local_assets/downloads/pdf/statistical_review_of_world_energy_full_review_2008.pdf

3.    Csom, G. (1991/5.). Az atomenergia-hasznosítás jelenlegi helyzete és várható alakulása III. Fizikai Szemle , 161.

4.    IAEA. (2000). Energy Balances and CO2: WNA. Letöltés dátuma: 2009. április 12, forrás: World Nuclear Agency: http://www.world-nuclear.org/info/inf100.html

5.    MTI. (2009. április 1). Index - Gazdaság - A Greenpeace elutasítja a paksi atomerőmű bővítését. Letöltés dátuma: 2009. június 1, forrás: Index.hu: http://index.hu/gazdasag/magyar/2009/04/01/a_greenpeace_elutasitja_a_paksi_atomeromu_boviteset/

6.    Paksi Atomerőmű Zrt. (2008.). Letöltés dátuma: 2009.. március 14., forrás: Paksi Atomerőmű honlapja - Üzemeltetési mutatók 2008.: http://atomeromu.hu/uzem/termelesi_mutatok_2008.pdf

7.    S.M. Rashad, F. H. (2000.). Nuclear power and the environment: comparative assessment of environmental and health impacts of electricity-generating systems. Applied Energy Elsevier , 211-229.

8.    Syed M. Qaim. (2000). Az atommagfizika az emberiség szolgálatában. Fizikai Szemle , 77.

9.    Veres Árpád. (2005). A nukleáris hulladékkezelés újabb irányai. Fizikai Szemle , 4, 122.

Szemináriumi dolgozatként készült, sok átfedés a szakdolgozatommal, de nem egészen ugyanaz

Volt itt kérem minden: tanítási gyakorlat, újra-összejövés, homlokon pörgés és igen (Igen, Igen) elkészült a szakdolgozatom... Itt az írás, forgassátok...

Addig is, Close to the Edit...

Mi a jobb? Ha előbb értelmezzük létünket és csak utána vizsgáljuk meg a létezésünk mibenlétét?
Lehetséges-e megérteni, vagy egyáltalán érdemes-e, lehetséges-e ezeknek a kérdéseknek a végére járni?
Amennyiben nem lehetséges, akkor haszontalan?
Amennyiben lehetséges és haszontalan, akkor értelmetlen?
Amennyiben nem lehetséges és haszontalan, attól még biztosan értelmetlen?
Amennyiben lehetséges és hasznos is, attól még lehet értelmetlen?
Amennyiben lehetséges és hasznos is, attól biztosan értelmes?
Bárhogyan is, belekezdünk.

Minden olyan dolgot, amiről valamilyen formában tapasztalatot tudunk szerezni, létezik. Tágabb értelemben, ha nem szabjuk a létezés feltételéül a közvetlen anyagi megnyilvánulást, akkor minden, amiről azt mondjuk, hogy nem létezik, létezik. Ebből következően, minden, amit el tudunk képzelni létezőnek tekinthetünk, hiszen abban a pillanatban, amikor megjelenik a gondolatainkban, létrejön, létezővé lesz.
Jó kérdés, hogy a létezés feltételéül szabjuk-e az időbeliséget? Abban az esetben, ha az időt úgy fogjuk fel, mint ugyanolyan dimenzióra, mint amilyen 3 térdimenzió és léptékbeli kikötést nem teszünk, akkor mondhatjuk, hogy a létezés csak időben elképzelhető.
Ezzel az elgondolással, kicsit össze is áll a kép, hiszen minden létezőnek meg lehet adni az azonosító adatait: anyagáról, szerkezetéről, helyéről, kiterjedéséről és időbeli helyéről, létezésének időtartamáról. A probléma ezzel csak ott van, hogy meg kell választanunk az alapobjektumot, amit ilyen módon figyelhetünk. Ha más objektumot jelölünk ki, szükségszerűen más eredményt fogunk kapni. Ha a lehető legközelebb akarunk kerülni az általunk megismerhető világhoz, akkor a legalacsonyabb szerveződési szintet szükséges vizsgálódni. Ez esetben azonban fennáll annak az eshetősége, hogy éppen a mi létezésünk szintjét nem fogjuk megérteni. Sőt, az is előfordulhat, hogy nem tudjuk kijelölni ezeket az alapköveket. Ha magasabb szerveződést tekintünk alapnak, akkor pedig felmerül a kérdés, hogy a folyamatos időbeli változások miatt, tekinthető-e azonosnak például a létezése folyamán egy ember, vagy akár egy játékkocka. Esetleg, a folytonos változás is a létezés része, elválaszthatatlan velejárója? Csak a változással nyerhet értelmet az idő és ezáltal a létezés? A változásoknak is változniuk kell, vagy azok mindig állandóak létezésük dacára?

A tudatunkat sokszor gondoljuk egy, a környezettől többé-kevésbé függetlenedett létezőnek, vagy legalábbis olyannak, amelyik valamennyire függetlenedni tud attól. Annak ellenére, hogy ugyanúgy be van ágyazva a létezés szövetébe, mint bármi más. A tudatunkat a környezetünk objektumai hozzák létre, létezése során ezekkel hat kölcsön, melynek során a természeti törvényeknek engedelmeskedik. Persze jóval több szálon keresztül, de elvi szinten a tudatunkra is úgy hat a külvilág, mint egy vasdarabra a közelben lévő mágnes. Amivel mégis többek az élőlények az élettelenektől, azt más síkon célszerű keresni: az önreprodukció és a szabályozott anyagcsere képességén, melyeket egy vasdarab nyilván nem tud. Az embert ezen felül az különbözteti meg más élőlényektől, hogy fejlett elvont fogalmi gondolkodással rendelkezik. Magyarán szavakban, nyelvi alapon logikai kapcsolatok felépítésére, emellett érzelmek megélésére képes. Az, hogy ennek mekkora a jelentősége, nézőpont kérdése. Számunkra biztosan nagy, hiszen életünk értelmét gyakran a körülöttünk lévő világ megértése, alakítása és csodálata, illetve a hozzánk hasonló tudatokkal való kollektív és személyes csámcsogás szolgáltatja.
Minden szerveződési szinttel feljebb lépve, megnő az elérhető állapotok, vagyis a lehetséges lehetőségek száma. Az emberi tudat is egy ilyen szerveződési szint. Az elérhető állapotok számának szinte végtelen voltát, mi sem bizonyítja jobban, mint maga az emberi kultúra.

Az élővilágban csak azok a szervezetek maradhatnak fenn, melyek valamiért törekednek saját integritásuk megőrzésére. Az öntudatos létezés megmaradásához ezért vált szükségessé az élet- és önértelmezés. Mert az ember mindenben keresi az értelmet és tudatában van a létezésének, a létértelmezése tehát a túlélését szolgálja, alátámasztva a tényt, hogy az élővilág nem ismeri az öncélúságot. A világnak abszolút értelme valószínűleg nincs is, az csak van, ahogy van. Az értelmünk persze ebbe nem képes beletörődni, mert nem azért van, hogy beletörődjön. Ezért nap mint nap mondatja  is velünk, hogy az életnek kell lennie értelmének, pedig ez közel sem szükségszerű.

Egyik kedves ismerősöm nem szereti, ha blogjából úgymond énblog lesz. Szerintem nincs azzal semmi baj, főleg az ő esetében nem szokott, de mindegy is, most megint egy kicsit ilyen énblogos bejegyzés következik. A filozófiaórákat egy kicsit későbbre tesszük, nemsokára folytatjuk.

A koliban az utóbbi 3 évben egy kis, 15"-os Sony monitort használtam, ami nagyon megfelelt a célnak. A megjelenítésén ugyan már meglátszott az idő, de 13 éves kora ellenére még mindig kitűnő képet adott, más monitorokhoz képest. Méretéhez viszonyítva ez a monitor sem volt túl könnyű a maga 14 kilójával, de ha éppen úgy adódott, simán elvittem ölben a város egyik pontjából a másikba. Praktikusságát tovább növelte, hogy pont aláfért az erősítőm, amit így könnyűszerrel tudtam tekergetni. Szinte ideális állapot, nem igaz? (lásd balra, a kép kattintással nagyítható)

Ilyenkor - amikoris az ember úgy érzi, hogy mindene megvan - nagyon nagy hiba a Vatera böngészése, pláne, ha nem tudod mennyi pénz van a számládon (jelentem, sikerült rendesen felülbecsülni a pénzmennyiséget). Természetesen azonnal kiszúrtam egy 3000 Ft-ról induló, jóképű 19"-os Sony monitort, ami majdnem új, azaz a 10 évével kemény három évvel fiatalabb a jelenleginél, a műszaki adatok meggyőzőek, bár a csaknem 140 wattos maximális fogyasztása elég meredek (hozzáteszem ez az adat szoros összefüggésben áll a képminőséggel).
Na, mondom, ennyi pénzért, végülis megéri. Soha nem volt ekkora monitorom, pedig néhány coreles munkánál igazán jól jött volna, a filmnézésről nem is beszélve.
Licitáltam. Szerencsére csak az egyik versenytársam 3500 Ft-os ajánlatát kellett megdobnom az utolsó 7 másodpercben 500 Ft-tal... egészen addig a pillanatig morfondíroztam, hogy megvegyem-e avagy sem. Aztán kattant az egér...

Az üzletet csütörtökön hamar lebonyolítottuk. Mondtam a srácnak, hogy villamossal fogom hazavinni, aki kissé meglepődött az ötletemen, de én büszkén meséltem neki, hogy hát a monitorcipelés nálam egyfajta hobbi, valamiért nem telik el anélkül egy félév, hogy ne BKV-ztassak egyet, jártas vagyok a logisztika ezen területén...stb stb.
Igazából nem féltem annyira a súllyától, mert az év elején egy másik kedves ismerősömnek már cipeltem egy 19"-os monitort BKV-zva a Rákóczi térről egészen a Kerekes utcáig. De - mint ahogy az igen hamar kiderült - az semmi nem volt ehhez képest.
Egy emeletet lementem a lépcsőn, majd az utat 30-50 méteres, többé-kevésbé egyenlő nagyságú szakaszokra osztva kellett megtennem, közben sikerült többször megemlékeznem a japánokról és a jó édes anyjukról. Ugyan számítottam arra, hogy a Trinitron képcső miatt nehezebb lesz a szerkezet, de arra nem, hogy ennyivel (utánanéztem: a nyáron cipelt Samsung-klón 18 kg-t, Sony 26 kg-ot nyom). Igazából nem is a súllyával volt a probléma, hanem a fogásával, ugyanis amikor az évelején a könyveimet felvittem a koliba, direkt lemértem magam, s 45 kilóval nyomtam többet, mint normál üzemben... ebből kifolyólag 26 kilót lazán el kellene bírnom...

Amikor végre-valahára eljutottam a megállóban lévő padig, gyorsan felhívtam a Dávidot, hogy legyen szíves jöjjön ki értem a Reitterhez, mert egyékbént éjfélig nem érek vele fel a szobába. 

A villamosra várva, aztán két középkorú hölggyel jót nevettünk a kínlódásomon.
,,Ez még tévének is nagy lenne'' - mondta az egyik. Aztán elmagyaráztam, hogy ebben bizony spéci képcső van, azért ilyen nehéz. ,,S az ennyivel jobb, hogy megéri?'' - kérdezték, amire azt válaszoltam, hogy ,,Hát, ha most kérdeznek, akkor azt mondom, hogy nem. Amennyiben már az asztalomon lesz, nyugalmi állapotban, azt fogom mondani, hogy igen." (Egyébként mostanában elég érdekes kapcsolatom kezd kialakulni a BKV utazóközönségével. Múltkor a lengyel-német szakos lány, most meg ez a két nő, na mindegy.) A lényeg, hogy mire a Reitterhez értem a villamossal, Dávid már ott várt a megállóban. Dávid barátomról tudni kell, hogy nem olyan nyüzüge, mint amilyen én, ezért szignifikánsan jobban bírja a cipekedést. Ennek dacára, a kolihoz vezető út felén még így is közös erővel vittük az ideiglenesen ,,Törpinek'' keresztelt szörnyeteget.

A koliban mielőtt a végleges helyére tettem volna a drágát, a képminőség és képernyőmenü tüzetes tanulmányozásába kezdtem... és szerencsére, mindent rendben találtam.

Tudtam, hogy a nagyobb képátló miatt, az erősítő nem fog elférni a monitor alatt, de végül még annak is örülnöm kellett, hogy az asztal feletti polctól be tudtam rakni a készüléket helyére. Azért, hogy maradjon némi asztalfelületem is, meg hogy ne kapjak nap mint nap ingyenes mellkas-átvilágítást, az asztalt 20 centivel kijjebb kellett húznom, hogy a monitor és köztem megfelelő távolság legyen. Emiatt számítanom kell arra, hogy a hangszóróim és a egyéb, asztal végén helyet foglaló dolgaim rendszeresen be fognak esni az asztal mögé. A folyton mellettem ülő Imi barátom pedig - aki az események epicentrumába került - a kiálló asztalsarok miatt,  bal könyökét lesz kénytelen majd veszélyeztetni az Angels Online-on vívott öldöklő csatákban. De legalább új, monitorom van. Szinte új.

(A legszebb az egészben, hogy szeptembertől nem tudom, hogy hova fogom tenni a csöppséget, mert még igencsak kérdéses, hogy hol fogok lakni. De TV-t - ahogy a villamosban várakozó hölgyek is elmondták - már nem kell vennem, az biztos.)

Október végén, november elején történhetett, már nem emlékszem pontosan. Az egyetemről utaztam éppen hazafele a 4-6-oson, s megláttam egy lányt, aki nagyon ismerős volt, mosolygott is, ezért odamentem hozzá, köszöntem neki, s megkérdeztem mi újság van vele. A nevét nem tudtam, de ez nem szokott gondot jelenteni, egyes ismerőseimnek a nevét se sikerül mindig megjegyezni, egyébként is, ha meg nem beszélek vele, az még nagyobb bunkóság.
A kérdésre válaszolva mondta, hogy éppen könyvtárba megy, mert ki kell vennie valamit a Szabó Ervinből… Furcsa érzésem támadt. Aztán elkezdtem törni a fejemet, hogy honnan is ismerem őt, sehogy sem akart az eszembe jutni, egyszerűen nem tudtam hova kötni. Végül megkérdeztem, melyik suliba jár. ELTE BTK lengyel-német… hát, nem jutottam közelebb a megoldáshoz, ezért feltettem a következő kérdést:
- Hova valósi vagy?
- Csepelre – gondolkodásba estem, de nem tudtam senkit se felidézni, akit onnan ismerhetnék.
- Várj, akkor én tulajdonképpen honnan ismerlek téged? – kérdeztem tőle.
- A múltkor a kisföldalattin, csak úgy odajöttél hozzám, s elkezdtél velem beszélgetni – mondta mosolyogva.
Hát van ilyen. Jót nevettünk.

Az ember a természettudományi tanulmányai és a technikai civilizáció áldásainak hatására hajlamos egy végtelenül meghatározott világban gondolkodni, ahol az események szigorú oksági kapcsolatban állnak egymással, ezért semmi sem történik véletlenül, minden történés elvileg megmagyarázható. Eddig mindaz, amit magunk körül kauzális alapon építettünk fel, láthatóan és meglehetősen nagy megbízhatósággal töltötte be és tölti be a funkcióját, ha meg nem, akkor ennek miértje - ugyanezen elv szerint - logikailag levezethető. Szemben azokkal a dolgokkal, melyeket más megfontolások alapján hoztunk létre (pl. művészeti), amelyek vagy működnek vagy nem.

A világ azonban láthatóan működik. Ami technológiát kitaláltunk, általában az is. Ebből könnyen juthatunk arra a logikus következtetésre, hogy a világ - Descartes nyomán - óraműszerűen, általunk megérthető fizikai törvényeket követ (persze a viszony éppen fordított, az elméleteinket igazítjuk a természethez). Ez az álláspont akkor gyengült meg valamelyest, mikor fény derült a radioaktivitásra és kidolgozásra került a relativitáselmélet. Bár, fenn áll a gyanú, hogy ezek a ma még valószínűségszámítással kezelhető jelenségek idővel logikusan magyarázhatóak lesznek, ha megismerjük az adott jelenség mögött húzódó folyamatokat. Ezért közel sem biztos, hogy léteznek véletlenek, az viszont bizonyos, hogy a világról szerzett és szerezhető ismereteink mennyisége és az értelmi kapacitásunk egyaránt véges.

Az esetlegességet ezen felvezetés után, érdekes feladat értelmezni, mivel az esetlegesség tulajdonképpen nem is annyira esetleges, a véletlen igazából szükségszerű. Minden természeti folyamat iránya a rendezetlenség, a variációs lehetőségek (elérhető állapotok) számának a növekedése felé mutat. Az élővilág a természetben jött létre, működése a természeti folyamatok bonyolult, s emberi szemmel igencsak csodálható összjátéka, ha úgy tetszik, végsőnek tűnő megnyilvánulása. Általában feltételezhető, hogy ha valamilyen jelenség az anyag alacsony szerveződési szintjén megjelenik, az valamiképp magasabb szinten is érvényre jut. Egészen konkrétan, a variációs lehetőségek növekedésének igénye egy oldatban az ozmózisban (a koncentrációkülönbség idővel történő kiegyenlítődésében, tehát az oldószer és az oldott anyag részecskéinek lehető legnagyobb mértékű szétszóródásában) mutatkozik meg. A bioszféra szintjén ugyanezt biodiverzitás-növekedésként láthatjuk, az emberiség esetében pedig a kultúrák és az egyéniségek sokszínűségében, terjeszkedésében és nagyfokú változatosságában érhető tetten.

A nagyobb variabilitás átlátásához több információ és magasabb értelem szükséges, s mivel a természeti folyamatok többsége rettentően összetett, mindig maradni fognak olyan jelenségek, melynek bekövetkeztét nem tudjuk biztosra megjósolni. Fenntartva a kauzalitás elvét, ekkor egyszerűen valószínűségről beszélünk, tehát a meghatározatlanságot arra az okra vezetjük vissza, hogy sok esetben nem tudunk és/vagy nem is akarunk minden paramétert felkutatni és számszerűsíteni.

Az emberi életben is gyakran kap igen fontos szerepet az esetlegesség, vagyis a meghatározottság hiánya, annak ellenére, hogy az emberi lét lényegét olykor hajlamosak vagyunk pusztán az elvont fogalmi gondolkodás képességére szűkíteni. Életünk során nem tudhatjuk előre, kivel futunk össze aznap, mik leszünk, ha nagyok leszünk, vagy éppen mikor fogunk meghalni. Utóbbi kettő persze nem érhet minket a meglepetés erejével, mert az egyik azért többnyire folyamatosan alakuló, céltudatosan előállított helyzetet teremt, a másik esetben pedig egyszerűen nincsen igazán lehetőségünk arra, hogy rácsodálkozzunk váratlan elhalálozásunkra.
Az első esetben, illetve számtalan más alkalommal, a meglepetés lényege abban rejlik, hogy olyan esemény következik be, amire egyáltalán nem számítunk. A humor - amit csakugyan nagyon emberi dolognak tartunk - ugyanezen alapszik. A viccek csattanója mindig valamiféle meglepetés, ha nem így van, nem nevetünk rajta. Az élőzene nem csak fizikai szempontból, hanem a pillanatszerűségéből fakadóan is jóval több, mint amit felvételről hallgatunk meg.

Az emberek és a fejlettebb idegrendszerrel rendelkező élőlények, csak addig tanúsítanak érdeklődést egy inger iránt, amíg azok újdonságot tudnak számukra mutatni. Abban a pillanatban, amikor valami kiszámíthatóvá válik (elveszik belőle az esetlegesség esélye), habitulálunk és új forrás felé fordulunk. A szerencsejátékok azért is népszerűbbek – a jóval nagyobb valószínűséggel megtérülő - banki betétnél, mert végkimenetelük alapvetően kiszámíthatatlan, miközben a nyereség óriási lehet.

A kiszámíthatatlanság fontos része az életünknek, lépten-nyomon végigkíséri azt, s ez adja meg a szépségét is. Az esetlegesség érzete szorul vissza a futószalag melletti munkákból, a félkész ételek ízéből és mondjuk az internetes társkeresésből is. Az utóbbi példánál maradva, a gép ugyan kidobhatja az ideális jelöltet, adott esetben az is megeshet, hogy más körülmények között tökéletesen működne ugyanazzal a két emberrel a dolog, azonban ezzel a kapcsolatuk kezdete már túlságosan mesterkéltté, determinisztikussá válna. Pedig a romantikához elvileg rengeteg esetleges eseményre, titokra és meglepetésre van szükség, a véletlennek életünkben talán itt jut a legnagyobb szerep. Nem véletlenül, hiszen ez a döntés nagy hatással van az utódokra, s mint tudjuk, túlnyomórészt azon egyedek utódai maradtak fenn, amelyeknek ez fontos szempont volt.
Az általunk véletlennek nevezett dolognak, azért jut fontos szerep a párválasztásban, mert a variációk növekedése jó hatással van a genetikai sokszínűségre, ami pedig nagyban javítja az adott populáció túlélési esélyeit. Ez alapján kimondható, hogy a kultúrák sokfélesége nagyban hozzájárul az emberiség fennmaradásához, a globalizáció veszélye az, hogy uniformizálni akar, csökkentve a változatosságot, ezáltal a kiszolgáltatottabbá teszi az emberiséget a külső és belső hatásoknak egyaránt.

Az életutunkra vonatkozóan, nagyon nehéz jövőre irányuló jóslásokba bocsátkozni, azonban a konkrét esemény bekövetkeztét követően, legtöbbször a folyamat logikusan magyarázhatóvá, levezethetővé válik, miközben egy adott esemény végkimenetele a bekövetkezés pillanatáig minden esetben esetleges marad. A korábban említett, nem logikusan felépített emberi produktumok, hagyományosan a társadalmi események nem jósolhatók előre, sőt, még utólag is viszonylag körülményesen magyarázhatók.

A végtelen meghatározottság programszerűvé, túlságosan kiszámíthatóvá tenné a körülöttünk lévő világot, s magát az életünket is. Akik makacsul hisznek a sorsban, az eleve elrendeltségben, azok tulajdonképpen az életüknek esetlegességét, mi több megváltoztathatóságát tagadják, saját létük értelmét, annak esetleges jobbításának lehetőségét semmisítve meg ezzel. Bár a véletlenek és a környezetünk sok tekintetben meghatározzák a mozgásterünket, a szabad akaratunk segítségével ezen megpróbálhatunk változtatni. S ez a próbálkozás, melynek kimenetele esetleges, ez tesz minket azzá, akik vagyunk. Próba, szerencse.

Már jó ideje érik bennem az ötlet, hogy írok egy blogbejegyzést a trágárságról, illetve annak közbeszédben, sajtóban, zenében tapasztalható térnyeréséről, ami igen sokakat zavar, néha engem is.
Mielőtt belekezdenék, először is tisztáznom kéne, hogy mit nevezünk pontosan trágárságnak: azokat a többnyire nem túl szép hangzású, expresszív hatású szavakat és szókapcsolatokat, melyek a társadalom által általánosságban elítélt vagy intim, a közösségre nem tartozó dolgot, cselekedetet jelölnek.
Ezek a szavak semmilyen tekintetben sem értéktelenebbek a nyelvünk többi szavánál, hozzátartoznak ahhoz, együtt kell élni velük. A közösségi létezés és a közösségi érintkezések számos szintjének a kezelésére viszont kialakult egy bizonyos koreográfia, melyet igyekeznünk kell betartani. Ennek a koreográfiának a része volt, hogy ezeket a szavakat csak bizonyos élethelyzetekben, akkor is csak kis mennyiségben használjuk, ellenkező esetbena szélesebb közönség megvetése vár ránk.
Az utóbbi időben azonban ez megváltozott, az obszcenitás egyfajta előrenyomulása tapasztalható. Mint azt alább látni fogjuk, néhány helyen használatuk igenis indokolt lehet,  viszont sajnos legtöbbször a káromkodás már öncélú, nem fejez ki plusztartalmat, egyszerű kötőszavakként, mondattöltelékként használják azokat.
Éppen ezért, hosszútávon azt várom, hogy a trágár kifejezések valamelyest visszaszorulnak a közbeszédben, sajtóban. Ugyanis mértéktelen használatuk - öncélúságuk - redundanciát eredményeznek a nyelvben, ami meg folyton az egyszerűségre, tömörségre törekszik.

1. Nemrégiben igencsak szúrta a szemem az Index hírpoltál legkiemeltebb részén lévő főcím: Budapest és Belgrád között a legszarosabb a Duna. Kezdjük azzal, hogy nem lett volna sokkal hosszabb, ha ,,legszennyezettebb" vagy ,,legkoszosabb'' kifejezést használják, mindamellett pontosabbá is vált volna ezzel a cím. Persze nyilvánvaló szándék a figyelemfelkeltés, de kérdés, hogy mennyire mutat jól ez a szalagcím a legolvasottabb internetes hírpoltál főoldalán? Sajnos, a címet ugyanígy használta a Greenfo is, aki egy az egyben vette át az írást (ők cikkek címeit elég gyakran megváltoztatják).

2. A közbeszédben a káromkodás elterjedésében legnagyobb szerepet miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferenc vállalta. Az őszödi beszédben azok a bizonyos szavak, kitűnő retorikai fegyverként szolgáltak, azonban nagyobb nyilvánosságot kapva már visszafele sültek el. Idézetet ide nem írok, mert mindenki tudja már fejből.

3. Eörsi István így kétsorosa így szól: ott kezdődik az író árulása / hogy ürüléknek nevezi a szart. Itt az obszcén szónak funkciója, mondanivalója, többletjelentése van!

A három eset igencsak különbözik egymástól. Az első esetben az újság öncélúan, a káromkodást puszta lazaságból, öncélúan, többletjelentés nélkül és arra alkalmatlan helyen használta. A másodiknál a miniszterelnök ott és akkor jól használta ezen a szavakat, azonban a környezetéből kikerülve ez visszájára fordult. A harmadik esetben plusztartalmat kapott az obszcén szó, azt helyettesítve megváltozna a mű mondanivalója, nem érné el eredeti célját vagy csökkentené az erejét.

Az öncélú káromkodásra nagyon jó példa a Belga együttes Egy-két-há című száma (18+):
 

Elkészült a nagyon szellemes, argómentes változata is:
 

Csakugyan igen jól meghatározott célja van a csattanóban egyetlen trágár szónak a L'art pour L'art Hirdetés című produkciójában.
 

Sickratman Buzi-e vagy? című számában első hallásra talán úgy tűnik, hogy az obszcenitás teljesen öncélú, de közel sem. Ha az ember kicsit közelebbről megnézi a videót, látja, hogy igazából egy hihetetlenül sűrített produkcióval áll szemben (s ugye a művészet lényege éppen ez a sűrítés). A szám címe az alpári szóhasználat mellett, felrúgja a magyar nyelv nyelvtani szerkezetét is. Az alapzene elképesztően primitív, monoton, jól előkészíti a terepet a szöveg számára, mely a jól megválogatott káromkodásokkal, agresszív rappeléssel irdatlan nagy expresszivitásra tesz szert, miközben humoros is. Fontos, hogy az alkotásban megjelenő agresszió, nem az előadó, hanem a társadalom agressziója a másságra, a különbözőségre. Bármilyen furcsa, ez a szám a toleranciáról szól. Az alkotást a fantasztikus grafikai megjelenítés és az egyszerű animáció teszi teljessé.

Müller Péter Részeg Józanok című könyvét két-három évvel ezelőtt, egy-másfél óra alatt olvastam el, amíg Kingára vártam. Lehengerelt a történet és az a hihetetlen mélységű lélekrajz, ami megjelent az alkotásban. Müller Péter nevét ezért a későbbiekben igen gyakran kerestem a könyvespolcokon. Külön szimpátiapont volt, hogy nevelt fia, az a Müller Péter Sziámi, akinek dalszövegei és dallamvilága a szólóalbumain keresztül igen mély benyomást tett rám.
Szóval, értetlenkedve állok az utóbbi megjelent könyvei előtt. Szeretetkönyv, Boldogság, Jóskönyv, Örömkönyv, Varázskő. De igazán csak a legutóbbi plakátja ütötte ki nálam a biztosítékot, amin ez olvasható: „Müller Péter újabb tanításai”.
Eleve nem szeretem a prófétákat, irtózom tőlük, mert tanítványaiktól túlnyomórészt pusztán a befogadást, az áhítatos hallgatást és nem a kritikai gondolkodást várják. Megfellebbezhetetlen igazságot osztanak, magukat félistenné, vagy legalábbis egyfajta szócsővé teszik.
És erre sajnos van egy fogékony réteg. Érzelmileg elszürkült életű háziasszonyok, önsajnálkozásba menekülő férfiak, öngyilkosjelöltek könnyen érezhetik úgy, hogy felnyitották a szemüket, pedig csak elvitték őket egy olyan álomvilágba, ahol tetteikért, döntéseikért nem ők felelősek, hanem a csillagok meg a bolygók. Ha meg az nincs, akkor ott a varázskő, az kisegít minden bajon. Hogyne. A nagy rakás varázsszart.
Nyilvánvaló hazugság ez az egész ezoterikus bullshit. A közönsége egyébként azért fogékony rá, mert alig várja, hogy végre csorgó nyállal hallgathasson valakit, hogy felosszák helyette a világot, megmondják mi a frankó, mi a jó és hogyan kell élni, ha szeretsz, hogyan kell szeretni, - hogyha boldog vagy, hogyan kell boldognak lenni. Receptet ad és adekvát hatást, kijelöl univerzális megoldást mindenkinek. Kár, hogy az így elnyert „boldogság” többnyire csak a felszínt fogja érinteni, belül bizony minden menetrend szerint továbbrohad, bármit is mondjon ezoterika. Ettől a szomszédasszonyok ugyanúgy kibeszélik majd egymást, a másik háta mögött, miközben mindenkit próbálnak lehengerelni a látszatboldogságukkal. Az agymosás ezen nem segít, csak az agycsere.
A természettudományos szemléletem azt mondja, hogy az ezotéria az emberi butaság intézményesített formája. A horoszkóptól a pi-vízig mindenről bebizonyították már, hogy szemfényvesztés, mégis van egy kellően széles réteg, akikkel el lehet hitetni és akiknek el lehet adni ezt a sötétrózsaszín ködöt.
Az ezotéria egy kiterjedt, okosan kitalált üzleti vállalkozás. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a Müller Péter könyvei rendre Karácsony előtt jelennek meg. Vegyél Boldogságot Anyunak, ha már csak könyv formájában kaphatja meg...

A nagy szavak ideje jött el. Amikoris hatalmas jelentőséget adunk teljességgel jelentéktelen dolgoknak. Nem másért, mert csend van és hideg.

A kirakó kirakása közben kiderült, hogy ugyan a kép jó része már szépen körvonalazódik, másik része még mindig nem az igazi, kirakásra vár... találtam a dobozban ugyan olyan darabokat, melyek a képet kiegészítik, de később rájöttem, azok egy másik kirakóból valók. Ezeket ez okból ki kellett dobjam, tehát ezeket kidobtam.
Pedig mennyire szerettem volna kirakni a képet, hogy végre egésszé legyenek a részek, s gyönyörködjek végre benne kedvemre. Néha-néha azért össze is állt a kép, láttam azért egyben, de valamiért széttartott, amiről nem akartam tudomást szerezni, mert a szükségszerű tök(él)etlenség ellenére, számszerűen stimmeltek a darabok. S készen volt végre az egész, ennyi az egész, s ez volt a lényeg, a kilógó részekre meg majd - gondoltam - visszatérek.
A képet hiába raktam keretbe, gyakran szétesett, ezért nagyobbat vettem, széleset. De így még ritkábban vált láthatóvá számomra az egész, kereten belül szaladt széjjel mindig az a rész.
Amikor aztán ez a rakoncátlan rész kezdte azt hinni, hogy fontosabb, mint a  többi, s majd festőnek képzelte magát, aki az én képemet ha úgy akarja, egyszerűen egyszínűre festheti, képemet képtelenítheti, mérges lettem, s mondtam neki: ezt nem engedem, mert ez olyan képtelenség lenne, amit nem engedhet meg magának semmilyen elme (főleg nem az enyém).
Így amikor már a kép többi részét ecsetével komolyan fenyegette, ki kellett vennem onnan, tehát kidobtam (aztán a teljesség kedvéért megint visszafogadtam volna).

Egy ideje most csend van. Csend a csaták után, csend valami előtt.

Hideg van. Iszonyú tél lesz.

Az előző féltucat „filozofálás” címkével megjelölt írásomban igyekeztem egy kicsit elrugaszkodni a mindennapoktól, hogy elemezzem, aztán értelmezzem egy kicsit a létünket, illetve annak valamiféle értelmét.
Ezekben a rövid kis esszékben egy redukcionista-materialista filozófia jelenhetett meg az olvasó előtt, ami nem csoda, hiszen alapvetően természettudományos szemlélettel tekintek a világra, hozzáteszem rögtön, nem csak így lehet, és nem csak így érdemes.
Miért búcsúzok el egyelőre mégis ettől a témától? Jó kérdés, hisz’ bizonyára lehetne még rengeteg okfejtést, értekezést írni a létértelmezésről, s ezért nem is ígérem meg, hogy nem térek vissza rá, de ezzel az írással szeretném jegelni a kérdést. Indokomat hadd világítsam meg egy meglehetősen középszerű hasonlattal.
Az életünket tekintsük egy nagyon-nagyon hosszú óceán-átúszásnak, ez olyasmi, mint az öbölátúszás a Balatonon, csak némileg hosszabb. Tegyük fel, hogy a fogamzáskor csobbanunk a vízbe, s halálunkat is biztosan előbb-utóbb a hatalmas víztömegben leljük, ugyanis a túlpart elérhetetlenül messze van. Ha egy kicsit tovább gondoljuk, az élet maga ebben a hasonlatban az úszás. Mert ha nem úszunk, bizony elnyelnek minket a habok. Az úszást is fokozatosan tanuljuk meg, amiben eleinte mások is segítenek, azaz tanítanak minket, aztán egyedül kell boldogulnunk, majd nekünk másokat tanítanunk... és így tovább.
Amíg erőnk teljében vagyunk, kitűnően haladhatunk a túl távoli part felé, majd az idő előrehaladtával fizikai teljesítőképességünk egyre csökken. Ezen folyamat végén, már csak arra marad elég kapacitásunk, hogy egy helyben maradva fennmaradjunk a vízen (hiába tehát minden úszástudásunk, amit az életünk során összeszedtünk, ekkor már csak a fennmaradásról lehet szó). A halál akkor következik be, amikor már nincs annyi erőnk, hogy fenntartsuk magunkat a vízen.
Amíg az ember fiatal, megengedheti magának, hogy az úszástechnika fejlesztése és maga az úszás közben, két karcsapás között, elgondolkozzon olyan dolgokon, melyek nem függnek össze közvetlenül a hétköznapokkal. Ilyenkor járunk színházba, moziba, beszélgetünk a barátainkkal, megismerjük a természetet vagy éppen, a létünk értelmét keressük (ez utóbbi kettő, gyakran igen szorosan összefügg).
Hiába adja magát, sokan nem veszik észre, hogy az egyébként általunk kreált létértelem (mely ugye elviselhetővé teszi számunkra a tudatos létet), pont ezen karcsapások közötti tevékenységek tárházának művelését jelenti, magyarán, ez az élet értelme, nem maga az úszás, mégha az élet alapvetően tényleg az úszásról szól.
Összefoglalva: az említett féltucat írás úszás közben,  egy-egy karcsapás között született.

Mivel az időnk véges, s jó esetben kíváncsi természetek vagyunk, szeretnénk a világot minél több aspektusból megismerni, nem jó, ha leragadunk egy problémánál. Főleg akkor nem, ha ez a leragadás már olyan fokú, hogy magában az úszásban akadályoz minket.
Úgy érzem, jelenlegi szellemi-lelki állapotomban eleget foglalkoztam a Mindenség szerkezetével, most már ideje kicsit magasabb szerveződési szinten folytatni a kutatást. Ez az első ok, ami miatt új vizekre evezek.
A második, hogy a világot a mi testünk-szűkebb környezetünk mérettartományában, nem a részecskék és nem is a galaxisok méreteiben, illetve ezek szervezettségi szintjén éljük, mégha kétségkívül ezeken a szinteken zajló folyamatok alapvetően determinálják a hétköznapjaink és kultúránk kereteit.
Végül szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire fontosnak tartom azt, hogy minden ember legalább egyszer az életben próbáljon meg végére járni ezen alapvető kérdéseknek, pillantsa meg a Rendszert. Még akkor is, ha tudom, hogy ezek a gondolatok nem a mindennapjainkba valók, sőt olykor néha kifejezetten hátráltatják is azok menetét, miközben (figyelem, nem ellentmondás) segítik megérteni azokat és azt a csodálatos egyszerűen nagyszerű izét, ami körülvesz bennünket. E nélkül nem érdemes meghalni, talán még megszületni sem.

A Létértelmezés című írásomban igyekeztem több problémára is kitérni, mint például a világ megismerésének kérdése, az értékek relativitása vagy az élet értelme. A világot egy véges számú tengellyel rendelkező koordinátarendszerhez hasonlítottam, amiben az egyének egy-egy jól meghatározható ponton foglalnak helyet, s ezek az egyének minden esetben magukból kiindulva, a tapasztalt valósághoz, s főként a valóság szerves részeként megjelenő embertársaikhoz mérik magukat.

Mielőtt nekiállnánk, érdemes tisztáznunk, mit értünk érték, s illetve ezek halmaza, az értékrend alatt. Az egyén egyéni és közösségi életének, cselekedeteinek, világítélésének kereteinek ideológiai részét nevezhetjük az adott egyén által vallott értéknek. Az értékek sokasága által alkotott értékrendünk nagyrészt külső forrásból internalizálódik. Ezen értékek nem mindig alkotnak koherens rendszert, sőt, igen gyakran előfordul, hogy egy személyiségben egymásnak ellentmondó értékek léteznek párhuzamosan. Alapvetően  például társadalmi létezésünkből fakad a tolerancia vagy mondjuk az anyagi javak felhalmozásának vágya is.
Másrészt egészen bizonyosan vannak gyári kódulásunkból adódó értékeink. Ilyen például a gyermekek vagy saját magunk testi-lelki épségének a megóvása.

A kérdés az, léteznek-e abszolút, megkérdőjelezhetetlen értékek? Az anyagi világtól kapott értékeink az anyagi struktúránk, s annak időbeni továbbörökítésének védelmét szolgálja. Tekinthetjük ezeket abszolút értékeknek?

Eredetileg azt kívántam alátámasztani, hogy az Univerzum tökéletesen értéksemleges, látni kell azonban, hogy ez nem ilyen egyszerű. Manapság divat arról beszélni, hogy az ember a természet része, a természet törvényei rá ugyanúgy érvényesek mint minden más élőre. Ezzel egyetértek, annyiban azonban szeretném megtoldani, hogy az Ember - így nagybetűvel, hogy az egónk még nagyobbra nőjön - az Univerzum elválaszthatatlan részét képezi, ezért nem vonhatja ki magát az Univerzum törvényei alól. Ahogy már pár helyen megírtam: cselekedeteinket, társadalmi működésünket, kultúránkat és mi magunkat is, az Univerzumban érvényes törvények határozzák meg, a többit csak beleképzeljük. (mely képzelgés is ezen törvények által deterrminált folyamat).

Az általunk ismert - vagy csak még bizonyos mértékben felfogható - legösszetettebb szerveződési szintet bizony az élet képezi (egy-egy szerveződési szintet feljebb lépve, az alacsonyabb szerveződési szint szerkezetéből/tulajdonságaiból eredeztethető, de azon a szinten nem létező, szükségszerűen új kölcsönhatások lehetőségei jelennek meg). Ebből következően elvben matematikailag leírhatóak még a legbonyolultabb társadalmi rendszerek is  (Isaac Asimov pszichohistória-elmélete), mégha mindez gyakorlatban lehetetlennek is bizonyul (ezért kísérletet sem teszünk rá, könnyű mozdulattal a szociológusoknak passzoljuk a kérdést, akik úgy próbálják meg leírni a természeti törvények által meghatározott társadalmi folyamatokat, hogy általában fogalmunk sincsen a természeti törvények mibenlétéről).

De térjünk vissza az értékek kérdésére. Az előbb megállapítottuk az értékek Univerzum törvényeiből való eredeztethetőségét, így azt mondhatnánk, hogy az értékek és az ezekből szerveződő néha ellentmondásokkal teli értékrendek, a fennmaradásunk irányába hatnak. Ezt viszont tapasztalatból tudjuk, hogy nem így van! Az értékrendek egy jó része - például az anyagi javak zabolátlan felhalmozása, a növekedési kényszer - egyáltalán nem a konzerváció irányába mutatnak. Amennyiben egy társadalom, vagy maga az emberiség csak egyetlen értékrend köré szerveződne - mégha az ökológiailag és társadalmilag is teljes mértékben fenntartható lenne - sem maradhatna fenn hosszú távon, hiszen elveszne az alkalmazkodás, a szükségszerű változtatás képessége, beleragadna egy időbe, ellentmondva az Univerzum állandó dinamikájának. A megmaradásért ennek a dinamikának muszáj megjelennie az értékrendek változásában is.

Kimondhatjuk talán, hogy világunkban meglehetősen diverz értékek/értékrendek lelhetők fel, s időben ezek természetes szelekciója zajlik. A nem fenntartható értékrenddel működő társadalmi csoportok idővel kipotyognak a rendszerből, átadva helyüket az életképesebbeknek.

Ezek után, nagyon nehéz megfogalmazni, mit is tekinthetünk abszolút értéknek egy szűntelenül változó világban. A problémát a következőképpen szeretném megvilágítani. Gyermekvállalást önmagában a társadalom fennmaradásának biztosítása végett alapvető, megcáfolhatatlan értéknek tartjuk. Azonban, egy túlnépesedett, erőforrások szűkösségében létező, elzárt szigeten, ennek az értéknek vissza kell szorulnia (de nem eltűnnie!), a fenntarthatóság érdekében. Amennyiben ez nem történik meg, a környezet közvetlenü kényszerítheti ki a változást, aminek sokkal súlyosabb következményei lehetnek.

Ebből következően, nem beszélhetünk abszolút értékekről. Adott időpillanatban az tekinthető értéknek, ami a társadalom hosszútávú fennmaradását szolgálja (megjegyzés: érdekes kérdés, hogy megmaradásra törekszik az ember által felépített kulturális-gazdasági rendszer is).

 J.A. Wheeler híres ábrájával zárnám a mondandómat.

Mi emberek képesnek mutatkozunk arra, hogy az Univerzum bizonyos szabályait megfigyeljük és megértsük. Az Univerzum megismerése, szükségszerűen közelebb visz minket saját magunk létezésének a megértéséhez is, mert egy dologról beszélhetünk. Létezésünk elválaszthatatlan az Univerzumtól, ami viszont létezhet nélkülünk is. A mi tudatunk ennek a csodálatos rendszernek egyedülálló (?) megnyilvánulása, az általunk eddig megismert (és megismerhető?) legfelső szerveződési szintje.
Az anyag, sőt inkább az Univerzum öntudatra ébredt, fennmaradásában fontos szerepet kapnak az öntudatos létezők által vallott értékek, s ezen értéknek a versenye, természetes szelekciója, mely a fennmaradást hivatott szolgálni.

S hogy miért ilyen fontos az élővilágban a fennmaradás? Mert amely élőlény számára nem volt az, már rég kiszelektálódott...

A HUMUSZ által üzemeltetett Kukabúvár honlapon jelent meg a „Story of Stuff” című rövidfilm magyar fordítása, a linket egyik ismerősömtől kaptam. A film meglepően nagy visszhangot váltott ki belőlem. Előbb érdemes megtekinteni a a művet:

Amennyiben nem indul el a film az oldalon, letöltheti a gépére
(storyofstuff.flv, 146 MB)!
A lejátszáshoz szükséges lejátszóprogramot pedig itt érheti el:
(flvplayer_setup.exe, 3 MB).

Mielőtt belekezdenék a film elemzésébe, rögtön le szeretném szögezni, hogy az alkotás alapvető céljaival tökéletesen egyetértek, sőt mondanivalójának lényegével is (ez a kettő nem feltétlenül esik egybe). Véleményem szerint azonban, az alkotásban hemzsegnek a szakmai hibák, a túlzott leegyszerűsítések. Tudom, ez utóbbi nehezen elkerülhető, hiszen az általunk teljesen hülyének tartott amerikainak is fel kell fognia az ügy fontosságát, s ezért nem lehet a mélységében tárgyalni e problémakört, kompromisszumokat kell kötni.

A történet egy iPod (vagy ahhoz hasonló készülék) bemutatásával kezdődik, ami ma tényleg fogyasztási szimbólumnak számít.  A műsorvezető hölgy érthetően próbálja emlékeztetni a nézőt egy termék teljes életciklusára, ami – a későbbi állításával szemben ennek ellentmondva - a vásárlók számára csak részben, de még inkább csak összefüggésében marad láthatatlan.

Ezt követően a harmincas műsorvezető hölgy átlátszó hazugsággal folytatja: „Ezek után egy kicsit továbbkutattam, valójában tíz évet töltöttem az utazással és az áru forrása és végső állomása utáni nyomozással” – hát, ez nem semmi! Ennyire ráér valaki, hogy tíz évet töltsön el egy ilyen nyomozással. Ez a mondat egyébként teljesen hitelteleníti a műsor további részét.

Ezután az emberi tényezőt próbálja belevinni a termék életútjába, s jön egy kis politika is. „Én még hiszek abban, hogy a kormány az embereké, emberek működtetik, az emberekért. A kormány dolga, hogy figyeljen ránk, s a gondunkat viselje. Ez a munkájuk”. Az utóbbi mondatot Thürmer bácsi is megirigyelhette volna, olyan kristálytiszta kommunista gondolat. A gondoskodó állam, a ránk figyelő állam, egy magamfajta alapvetően liberális embertől rendkívül távol áll. Az én meglátásom szerint a kormány feladata elsősorban a lehetőségek megteremtése a társadalom tagjainak a kibontakozására, a társadalmi problémák rendezése, a társadalom fenntartásának biztosítása, s egyáltalán nem az embereken való gondoskodás. Mindenki igyekezzen gondoskodni magáról és a családjáról (persze ha baj van, az állam segítse ki, de semmiképp se gondoskodjon!).

E gondolatot követően jön a XXI. század már első és egyre erősödő hatalmi ágának, a multinacionális cégeknek, illetve a kormánnyal való viszonyuknak problémája, amivel egyébként azonosulni is tudok. „Ahogy a multik érdeke nőtt, egyre jobban igyekeznek kedvezni a multik érdekeinek, a mieink helyett” – újabb aranyköpés, hiszen mit értünk „mi” alatt? A multikat nem mi alkotjuk? Nem mi tartjuk életben, nem tartoznak a társadalomhoz? És mi egyáltalán a mi érdekünk? Ezek az érdekek mindenki számára azonosak? Hát persze, hogy nem, hiszen ezért nevezzük őket érdekeknek.

„A kitermeléssel kezdjük, ami világnyelven a természeti erőforrások kiaknázása, ami világnyelven a bolygó tönkretétele” – ez a mondat fájdalmasan bugyuta. A kitermelés nagyon sok esetben nem jelenti a bolygó tönkretételét, gondoljunk csak egy normális erdőgazdaságra vagy mondjuk a kaszálórétek művelésére (igaz, manapság nem ez dívik). Attól tehát, hogy valami természeti erőforrást kiaknázunk, még nem feltétlenül tesszük tönkre a bolygónkat.

Éppen azt az életformát, s azokat a technológiákat kéne kitalálni, melyek a legkisebb kárt okozzák a természetben. Tudomásul kéne egyúttal végre venni, hogy az emberiség nem létezhet természeti erőforrások nélkül. „Csak az utóbbi harminc évben a bolygó erőforrásainak egyharmadát feléltük. Nincs többé!” – ezt hogyan hozták ki? Mi számít bele? Erőforrások? Akkor a szélenergiából és a többi megújulóból is fogyott? Ez így butaság.

Ezután az USA túlfogyasztását és a cégeken keresztül, a fejlődő országokra való rátenyerelését mutatja be, amivel szerintem nincsen gond, s felveti a tulajdonlás és az egyenlőtlenség problémáját, ami igencsak fontos környezeti kérdésekben, s etikailag is teljesen támogathatónak tartom.

„Ezek után az anyagok a termelésbe jutnak, ahol energia felhasználásával mérgező vegyi anyagokat keverünk a természetes anyagokba. És szennyezett, mérgezett termékeket készítünk”  –  elég rosszra sikeredett a magyar fordítás:  „az anyagok a termelésbe jutnak”, biztosan arra gondoltak, hogy „a nyersanyagok feldolgozásra kerülnek”. A mondat, ennek ellenére azért azt sejteti, hogy a természetes anyagok – eredendően - nem mérgezőek, a vegyi anyagok meg csak mérgezőek lehetnek (összekapcsolja a vegyi anyagot, egy vélt tulajdonsággal – ami tulajdonképpen nem is tulajdonság), illetve a természetes anyagokat a „vegyi anyagokkal” összekeverve (?) „mérgező” anyagot kapunk. Az emberek félelmére apellál a mérgekkel való állandó dobálózás, méghozzá úgy, hogy a „méreg” szót nem a megfelelő jelentésében használják. A toxikológia (méregtan) szerint, a méreg nem minőségi, hanem mennyiségi fogalom. Aki tanult egy pici kémiát, vagy csak olvasott róla a Fülesben, az tudhatja, hogy az idézet ilyen formában butaság. Az anyagi minőség származási helyétől független, egészségügyi hatásai pedig, azt az adott anyag összetételén túl egyéb fizikai-kémiai paramétereitől (összetétel, méret… stb.) is függenek. Például széndioxidot fogyaszthatunk szénsavas üdítők formájában, míg a mustgázként már méregként tekintünk rá, miközben a kettő kémiailag teljesen azonos.

A következő lépésben az anyagtudomány nagy adósságáról tesz említést a film, szó szerint arról, hogy a több százezer kemikália külön-külön és együttesen miképp hat a szervezetünkre (!), szóval már az élővilágra gyakorolt hatás, már nem is olyan fontos. „Egy dolgot tudunk, méreg be, méreg ki” – bonyolult világkép. „Amíg mérgeket használunk az iparban, addig mérgek kerülnek a hazavitt dolgokba, a munkahelyeinkre, az otthonainkba, s igen, a testünkbe is” – továbbra is helytelen a „méreg” szó használata, de ez a mondat sem feltétlen igaz. Például, ha egy vasércet szénmonoxid és víz jelenlétében, megfelelő körülmények között vassá redukálunk, az még attól nem lesz mérgező.

A BFR-ek (brómozott égésgátló) meglehetősen veszélyes anyagok, tekintve, hogy  széles körű a használatuk, zsírban oldódóak (ott felhalmozódnak) és a különféle elektronikai eszközökből a levegőben meglehetősen magas koncentrációban lehetnek jelen. Ezen anyagok közös jellemzője (a DDT-vel együtt), hogy viszonylag alacsony a toxicitásuk, veszélyességüket az emberi szervezetben való akkumulálódás okozza. Az EU használatukra már korlátozásokat vezetett be, a NOKIA és több cég például 2007 óta nem használ ilyen anyagokat.

„Tudod, hogy mi a legmérgezettebb étel a tápláléklánc csúcsán, az emberi anyatej!” – nyilvánvaló butaság, mert akkor nem használnánk anyatejet gyermekeink táplálására, hogyha tényleg az volna a „legmérgezettebb étel”. Természetesen a táplálkozási láncban „felfelé” haladva valóban koncentrálódnak a toxikus anyagok, de a probléma - bár komolyan létezik – távol sem olyan súlyos, ahogy azt a film beállítja. „Ez azt jelenti, hogy elértük azt a pontot, mikor társadalmunk legfiatalabb tagjai, a kisbabák, életük legnagyobb dózisát a mérgező kemikáliákból az anyatejjel kapják” – ez az állítás, erős érzelmi rájátszással, annyiban igaz, hogy a testkilogrammra vetített dózis valóban a kisbabáknál magas (kicsi test, viszonylag gyors anyagcsere), de közel sem biztos, hogy az adott baba nem fog nagyobb dózist kapni az élete folyamán. „A szoptatás a legalapvetőbb emberi tápláló tevékenység” – csecsemőknél igen, később azért nem. Ellentmondás az egyik előző mondattal:  „Az anyatej a legjobb a babáknak” .  „És természetesen a mérgező anyagok legjavát a gyári munkások kapják, akik között sok a fiatal, kismama korú nő” – valószínűleg csak fordítási hiba, de pontosan milyen korban van egy kismamakorú nő?

Ezt követően újra az nyugat képmutatására próbálja bemutatni a film, egyébként nagyon helyesen. Míg ugye a nyugati országok és az USA is büszke megmaradt természeti értékeire, javuló környezeti mutatóira, addig a fogyasztását tovább növelte, a gyáraikat a Távol-Keleten építették fel, sokszor még korszerűtlenebb technológiákkal.

Ezután a film az externális költségekkel, az irreális árképzéssel és a cégek dolgozókkal való viselkedését firtatja, ezt is nagyon helyesen. Jól rávilágít arra, hogy az egész rendszer motorja maga a fogyasztás, a szüntelen vásárlás.

„E roskadozó építménynek [kapitalizmus] dúcolása rendkívül fontos hőseinknek” - itt alternatívát kénye nyújtani. S erre egy kicsit bővebben kitérek majd a kritika végén. Aztán a vásárlási kényszerről megy az értekezés, egy kissé idegesítően ugyan, de a józan ész határain belül. A vásárlást fenntartó mozgatórugókat is igyekszik bemutatni a film, itt a „tervezett elavulást” és az „erkölcsi avulást” említve meg. Mind a kettő létező dolog, valóban nagyüzemi módszerekkel használják a cégek. A tervezett elavulás valóban etikai kérdéseket vet fel, s véleményem szerint, rontja az emberek közérzetét, ha évente kell mobiltelefont venniük vagy a célra használhatatlan eszközt vesznek egy boltban. Sajnálatos módon, ezzel a jelenséggel egyre gyakrabban találkozhatunk. A felhozott példák közül, a számítógépes, miszerint az új gép csak a processzorában különbözik, nem megfelelő. „Szétszedtem pár gépet, s rájöttem, hogy csak egyetlenegy picike kis alkatrész a sarokban, ami változik” -  aki egy picit is jártas a kérdésben, az tudja, hogy a számítógépnek csak egy alkatrésze a processzor. A processzor köré egy komplett architektúra épül (alaplapi lapkakészlet, különféle buszok…stb.), ami megteremti a kapcsolatot a számítógép többi része között. Ha a processzort fejlesztjük, időről időre az alaplapot is fejleszteni kell, ugyanis egy idő után a lapkakészlet egyszerűen nem tudja kiszolgálni az adott processzort (technikai okokból).
Hozzáteszem, az újabb számítógépek többnyire kevesebb károsanyag-kibocsájtással (kisebb méretű szilíciumkockából készülnek) és kisebb fogyasztással is rendelkeznek, mint öt évvel ezelőtti társaik (nem csak egységnyi számítási teljesítményre nézve). A számítástechnikában valóban vannak bizonyos szabványok, amik a tervezett elavulás alapján, csupán a vásárlás kikényszerítése miatt kerültek leváltásra (AGP – PCIE). A vásárlás ösztönzésére itt elsősorban a szoftvergyártók gyúrnak rá (Microsoft), óriásira felduzzasztott programkódok használatával, melynek egyenes következménye a teljesítménycsökkenés (a játékgyártók egyszerűen a grafikai kidolgozottság növelésével kényszerítik ki a váltást). Nagyon jó példa volt erre – a tervezett elavulásra - a CD és DVD írók írási teljesítmények fokozatos növelése, s igencsak alacsony átlagos élettartama. Hozzáteszem, hogy egy ma 10 éves gép már nem lenne képes lejátszani azt a beépített videót, amit közzétettek a szerzők a neten, ezáltal valahol ők maguk is vásárlásra ösztönöznek.

Az erkölcsi avulást is jó körbeírja a film, ezzel sincsen semmi gond. Egy hirdetés szerepének a kivételével: „Mi a hirdetés lényege, ha nem az, hogy elégedetlenné tegyenek minket” – teszi fel a költői kérdést a hölgy. Hát, akkor megmondom: az, hogy eladják az adott cég termékét. Az okot és okozatot nem érdemes felcserélni. Érdemes megemlíteni, hogyha terméket nem sikerül eladni, a munkások az utcára kerülnek.

Jól rávilágít a film egyébként arra is, hogy ebben a fogyasztási lázban mennyire önzőek lesznek az emberek, s mennyire tönkremennek a közösségek és az emberi kapcsolatok.    Nagyon érdekes gondolat továbbá az is, mennyire nincsen szabadidőnk, egy ilyen végletesen gépiesített világban.

A folytatás: „A hulladékégetés nagyon rossz dolog” – szeretem, ha látszatát is el akarják kerülni a megalapozott állításnak. A hulladékégetéssel azonban legalább részben hasznosíthatjuk a hulladéknak az energiatartalmát. Egy korszerű hulladékégetőben – mint a Rákospalotai Hulladékhasznosító Mű -, nagyon kicsiny mennyiségű dioxin (helyesen poliklór-dibenzodioxin vegyületcsalád, PCDD) képződik. „Gondolj csak a méreganyagokra, amelyeket az előállítási szakaszban említettünk. Az égetéssel ez mind a levegőbe jut, sőt a méreganyagokból még mérgezőbbek lesznek, mint például dioxin” – ez így szimpla butaság már megint, ugyanis az égetőben épp az a lényeg, hogy az anyagok átalakulnak (elégnek). A szénhidrogének, szénhidrátok például széndioxiddá és vízzé, s igaz, a PVC égetésével az előbbiek mellett sósav és dioxin is képződhet, bár ezeket nagyon jól meg tudják már fogni az utóégetéssel, abszorberekkel és  porleválasztókkal. Ettől függetlenül valóban a megelőzésre, s nem a hulladékégetők építésére kellene helyezni a hangsúlyt.

„Ez az ember által előállított legmérgezőbb vegyület” – egyrészt nem egyetlen vegyületről, hanem egy vegyületcsaládról van szó, másrészt nem csak az ember tudja előállítani. Az eddig ismert legkarcinogénebb anyag tudtommal az aflatoxin B1 (figyelem, természetes anyag!), amelyet egy gombafaj termel. „A szemétégetők az elsőszámú dioxinforrások” – legalábbis amit meg tudnak fogni. Akik a szabad levegőn égetik a PVC-t, vagy egyszerűen szenet égetnek, azok nagy valószínűséggel, sokkal-sokkal több dioxint termelnek. „Elzárhatnánk a legmérgezőbb toxinok forrását, ha nem égetnénk el a szemetet” – igen nyilván, de új forrásokat is teremtenénk ezzel egy időben.

Zárásként hangzik el: „Egy ilyen problémahalmaznak van azért jó oldala is: hogy sok pontján be lehet avatkozni. Itt az erdők megmentésén fáradoznak, ott a környezetbarát termelésen. Emberek küzdenek a dolgozók jogaiért, a méltányos kereskedelemért, a tudatos vásárlásért, a hulladéklerakók és a hulladékégetés ellen és ami a legfontosabb: azért, hogy a kormányra is hassanak. Hogy az tényleg az embereké legyen és az emberek érdekeit képviselje.” – áll a Kukabúvár oldalán, miközben  „a tudatos vásárlás'', kifejezés a filmből kimaradt. A Humusz munkatársai nagyon helyesen - bár kicsit sunyi módon - odabiggyesztették a legfontosabb állampolgári feladatot. A problémát tehát a film eltávolította az emberektől, s azt sugallja, hogy azokért nem ők, hanem a kormány vagy a multik a felelősek (rájuk kell hatni).  Igen, Gyurcsány a hibás.

„Ez a munka nagyon fontos, de igazi elmozdulást akkor tudunk elérni, ha meglátjuk az összefüggéseket, ha a teljes képet nézzük.” – teljesen egyetértek, kár, hogy az alkotás összességében ennek teljességgel ellentmond.

Végezetül

Ez a film sajnos ugyanabba a hibába esik, mint a zöld szervezetek egy jelentős része. Zöldségeket beszél. A cél, egy fenntarthatóbb világ, ugyan nagyon nemes, de ez nem jelenti azt, hogy hazudhatunk az embereknek, téves információkat oszthatunk meg velük. visszaélhetünk az érzelmeikkel és a jószándékukkal (mint mondjuk a multik). Ezzel ugyanis éppen annak az ügynek ártunk a legtöbbet, melyet szolgálni akarunk. Ezen filmről, mint ahogyan például a Greenpeace Energia[forradalom] című kiadványáról, is egyértelműen lerí, hogy nemhogy nem szakértők írták, hanem olyan emberek, akik még az elvárható általános műveltségi ismeretekkel sincsenek tisztában vagy totálisan félreértelmezik azokat, rosszabb esetben, tudatosan vezetik félre az embereket.
Nagyon fontosnak tartom, hogy végre lássuk. Ezt a problémakört csak teljes fogyasztási-, termelési- és politikai kultúraváltással lehet megoldani, új, kellően humánus és demokratikus társadalmi rend felállításával. Magam részéről, én szeretném, ha ebben a rendben a tudományos és a technikai fejlődésnek legalább akkora szerepe legyen, mint a ma, bár ez nem biztos, hogy teljességgel megvalósítható. Amíg ez az alternatíva és megvalósításának módja nem áll a rendelkezésünkre, csak a rendszer foltozgatására van mód. Ami nem lesz elég a boldogsághoz. Ha lesz átmenet, remélem, kevés életbe kerül majd és a tudásunkból sem fogunk veszteni.

Az ember próbálja elhelyezni magát a világ koordinátarendszerében, igyekszik énjét viszonyítani ebben a szörnyű bonyolult izében, amit a létezésnek nevezünk. Nos, ebben a koordinátarendszerben a tengelyeken már jobb esetben adva van felirat, csak a beosztást kell megalkotnunk, méghozzá úgy, hogy közben mi állunk az origóban. Nem azért, merthogy körülöttünk forogna a világ. Forogna? Annál sokkal durvább oszcillációt (?) végez, ha végez egyáltalán, de végülis mindegy, önmagunkhoz mérjük a világot és kész.

Szóval itt állok. Az origóban. És vizsgálódom. Eleinte túl sok szempont szerint. Ezért sok a tengely, a korlátolt elmém számára, hogy a rendszer használható legyen, csökkenteni kell a tengelyek számát, de csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Persze, így is túl sok marad és továbbra sem értek semmit az egészből, de talán ennyi szempont még le tudja nekem írni a világot, pusztán a teljes igazságot vesztem el, a részigazságokért cserébe.

Be kell osztanom a tengelyeket, hiszen – mint egykoron írtam – a mérték az érték. Erre a feladatra alapvetően kétféle módszertan alkalmazható. Az egyik, hogy külső segítséget hívok. A koordinátarendszeremet zsírpapírra vetem, s geometriai pontossággal, körző és vonalzó segítségével ráméregetem, mondjuk a Biblia vagy a Korán előírásait, s ezeket fogadom el, megfellebbezhetetlen igazságok halmazaként.  Aztán keresek a kiválasztott világképhez köthető személyeket, akiknek a véleményét még csakugyan felmérem a születő szép új világom beosztás nélkül maradt tengelyeire. Miután ezzel végeztem, ezeket az igazságokat begyűjtöm egy szép nagy zsákba. Mindazon dolgokat, amik e zsákon kívül rekedtek, - a szeretet és a megbékélés jegyében - ezentúl nemkívánatosnak, romlottnak és hazugnak vallok, s szépen lassan gyűlölni is kezdem azokat.
Ami nagyon jó ebben az elgondolásban, hogy a fenti műveletsort elég egyszer megcsinálni, utána már mindenről tudom, méghozzá bárminemű gondolkodás és mérlegelés nélkül, hogy mi micsoda, hogyan és merre. Sőt, ezen igazság tudtában irdatlan nehéz tévedni, legalábbis úgy, hogy azt az ember észre is vegye magán.
Egyszerűen nagyszerű megoldás ez, fittyet hány a világ összetettségére, mindössze a jó van meg a rossz, az igaz meg hamis. Kár, hogy nem hiszek az efféle dichotómiákban, hiszen az objektív világtól – már amennyiben létezik ilyesmi – való jelentős eltérése teljesen nyilvánvaló.
Ha esetleg egy pár fokkal bonyolultabb világnézetet építettek volna fel, egy kicsit kevésbé átlátszóan egyszerűt, jobb marketinggel (például egy szebb zsákba csomagolva), talán még hinnék is benne. De hát így - bármilyen megnyugtatóan hangzik is - ez a megoldás számomra nem elfogadható.

Akkor nézzük a másik lehetőséget. Saját tapasztalatom, kialakuló meggyőződésem alapján próbálom meg a méricskélést, sokkal lassabban és jóval kisebb pontossággal készítem a beosztásokat. Az ember egymagában kevés ehhez a feladathoz, ezért itt is bőven jut szerep a külső forrásoknak. A különbség annyi, hogy e forrásokból levonható következtetéseket összevetem a saját tapasztalatommal, vagy más forrásokéval. Ez egy sziszifuszi munka, rengeteg gondolkodást kíván. Mindamellett a tévedés lehetősége nemhogy kizárva nincsen, borítékolva van. Még az is előfordulhat, hogy a tengelyeken felcserélem az előjeleket, sőt akár a feliratokat is. Egy ideig „rossz” címkét kaphat a „jó” és „jó” címkét a „rossz”. De ami a legrosszabb, hogy ez a méregetés sohasem ér véget, hiszen akár többször is kiderülhet egy beosztásról, hogy súlyos tévedés. A zsákomban egy csomó saját ellentmondás, javított kis cetli gyűlhet össze. Mivel nem tudom minden beosztásomat megjegyezni – a hasonlatnál maradva: a zsákom lyukas, így menetközben vélhetően fontos dolgok is kipotyognak belőle -, s mivel nem tudok valami változatlanhoz visszanyúlni, újra meg kell keresnem magamnak ugyanarra a kérdésre a választ, ami igencsak lelassítja a dolgokat. A világ szüntelen változásából következően annak a lehetősége is fennáll, hogy egy beosztásom egyszerűen elavul, de ez esetben legalább tudom javítani. Bár, ennek ellenére sincsen garancia arra, hogy a végeredmény majd közelebb áll az adott valósághoz, mint ahogy a munka elején állt, vagy minthogyha egy külső forrás segítségével készítettem volna el.

Levonhatjuk egyelőre a következtetést, hogy összességében piszok nehéz így – tehát a második verzió alapján - létezni. Az ember által felépített mikrovilág éppen elég nyűg, az önfenntartás önmagában is irdatlan energiákat emészt fel, és nem jut kellő idő erre a bizonyos méregetésre. Sőt, mi több, ez a mi felépített új világunk – azaz valahol mi magunk - nem is akarja, hogy elegendő időnk legyen erre, mert kíméletlen verseny van. Hogy pontosan miért, azt már szerintem régen elfelejtettük.
Mindegy, a verseny azért folyik, melyhez azonnal oldódó, instant hiteket, skálákat kapunk lépten-nyomon arra, hogy rendezzük az értékrendünket az ő/mi kényük/kedvünk szerint, azt állítva, hogy ezzel közelebb jutunk valami áhított valamihez, amit „forever young”-nak hívnak.  Aki boldogságot kínál, ránk akar erőltetni valamit, amik nem mi vagyunk, hanem valami olyasmi, amitől ő azt hiszi, hogy boldogabb lesz. És a kör bezárult. Boldoggá akarnak tenni, mert azt hiszik, hogy azzal ők is boldoggá lesznek.

Pedig épp csak a lényegről terelődik el a figyelmünk! A méregetésre, ceruzával nagyítóval, körzővel és vonalzóval. Hiszen a létezés lényege – az önértelmén kívül – ennek a világnak a megértése, magunkhoz mérése. Megannyiszor leírtam, hogy az emberek az anyag és egyben az Univerzum öntudatra ébredését képviselik, ami valószínűleg nem cél, hanem csak egy evolúciós eszköz a túlélésre. Az Univerzum szempontjából a fentebb tárgyalt egész témakör puszta mellékhatás, semmi több. Az emberek szemszögéből viszont ez a mellékhatás a lehetőség egy fantasztikus utazásra, ami a Mindenség megismerését szolgálja. Ha ettől megfosztanak minket, azzal tulajdonképpen az öntudatunkat semmisítik meg, elvéve tehát azt a többletet, amire egyébként olyan büszkék vagyunk, s létezésünk értelmét szolgáltatja számunkra.
Mert az öntudattal járó értelemmel nyerhet csak értelmet a létezés, ugyanis kénytelen önmagát értelmezni létezése okán. Értelem híján erre egyszerűen nincs szükség és egyben lehetőség sem, a meghatározottság – mint annyiszor – itt is kölcsönös. A Mindenség, mint olyan, velünk szemben fájdalmasan érdektelen. Hiába próbáljuk antropomorfizálni, mítoszokkal magyarázni, ami ma már belátható. Mi emberek, bizony magunkra vagyunk hagyva, csakis rajtunk múlik, mire használjuk azt a jó esetben 60-70 évet. Választhatunk, hogy pusztán a külsőségeknek, önémelyítő élvezeteknek élő, lelketlen programként, vagy öntudattal rendelkező, a világra nyitott, kutató, értelmes és érzékeny lényként akarjuk eltölteni ezt az emberi léptékkel sem nagy időt. Már hogyha engedjük és engedik.

Ebben – az egyébként egyéntől függően sokféle szinten folyható – kutatásban, kicsi az esély, hogy megtaláljuk a végső igazságot, a korlátozott értelmünk, a tengelyek elhagyása – vagy a számunkra láthatatlan volta, illetve idő szűke miatt – pusztán egyes vélt részigazságok részigazságának megtalálásra van mód. Ez a méricskélés jó esetben egészen a halálunkig tart, de ez egyáltalán nem baj, mert ez határoz meg minket, ez tesz minket azzá, akik vagyunk. Ennek vizsgálódásnak az eredményei, s maga a vizsgálódásunk szintjei és színterei képezik az öntudatunkat, ami meg azt a többletet jelenti számunkra, ami bizonyos értelemben kiváltságossá tesz minket az összes többi általunk ismert létezőhöz képest.