A fejlődés sok szálon futó és sokféleképpen értelmezhető társadalmi folyamat. Gyakran találkozhatunk a fogalom leegyszerűsítésével, hiányos értelmezésével, amikor a civilizált világ egy bizonyos aspektusának változását az emberiség általános fejlődésével azonosítják. Szándékosan használtam a ,,változás'' szót, érzékeltetve, hogy objektív szemszögből tekintve, a fejlődésnek nincs pozitív vagy negatív iránya, még abban az esetben sem, ha adott változás egy társadalom létét veszélyezteti. Ennek az ügynek nincsen és nem is lehet objektív megközelítése, tehát szigorúan szubjektív tárgyalást alkalmazok.

Azzal nem vitatkozom, hogy a nyugati társadalom értékrendje, és az ebből többé-kevésbé levezethető életvitele - főleg ebben a méretben - súlyos konfliktusokat okoz a földi élővilág és az ettől függetlenedni kívánó emberiség között. Azzal is egyetértek, hogy a meggyőződésünket, életmódunkat újra kell gondolnunk, hogy hosszútávon, nagyobb katasztrófák nélkül fennmaradhassunk.
Egészen biztos, hogy nem maradhat fenn huzamosan a gazdasági növekedés paradigmája és az ezzel járó pazarlás, mivel a nyersanyag-készleteink - és ne feledjük, a szolgáltatásokhoz is szükség van rájuk - végesek. Mindenképpen az emberiség fennmaradását szolgálná, ha a totális individualizmus helyébe a ,,közösségi individualizmus'' lépne. A fejlett országok jelenlegi átlagánál szerényebben élő emberiség valóshoz közelítő szükségleteinek előteremtésénél, jóval nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a környezetvédelmi szempontokra (zöld előállítás, életciklus-növelés...stb).  A tudományos és technikai felfedezések, vívmányok okozta kockázatot mind a fejlesztés, mind az alkalmazás fázisában az ésszerűen elérhető legkisebb szintre (ALARA-elv) kell csökkenteni.

Az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés, a népesedési problémák, maga a fenntarthatatlan fejlődés még együtt sem indokolhatja, hogy mindazt, amit több ezer év alatt kollektíve, nemzedékeken átívelve, különböző szinteken megalkottunk és elértünk, egyik napról a másikra (de akár egyik évszázadról a másikra) feladjuk. A technikai újítások elhagyása kevésbé jelentene problémát, elszegényedést, ha nem ívódott volna bele – egyébként szükségszerűen – ilyen mélyen a kultúránkba. Gondoljunk csak egy pillanatra bele, hogy a filmművészet, sőt még olyan egyszerű dolog, mint az elektronikus zene vagy a modern építészet megszűnne a továbbiakban.

Az ökopolitika jegyében egyfajta harmóniát szükséges teremteni a természet és az emberiség között. Ennek viszont nem szabad azt jelentenie, hogy az értékrendünket, az életvitelünket, tudásunkat, technológiánkat teljesen eldobva magunktól, visszasüllyedjünk az őskorba. Mert akkor minden elődünk erőfeszítése hiába volt. (Ilyen alapon a kerék használatával is fel kéne hagynunk, mert az - legalábbis a mi, a nem kellően átgondolt ökopolitikai meggyőződésünk szerint - már túl szofisztikált a természetnek, s veszélyt jelent az emberiség egészére.) A radikális váltás helyett, határozott értékkorrekcióra lenne szükség.

A természet oltárán nem szabad feláldoznunk a nyugati civilizáció legszebb, de még mindig gyakran szem elől tévesztett sarokkövét, az emberi jogokat sem. Azért vagyunk emberek (és ezért vagyunk különbek az állatoktól), mert kritikus helyzetben nem bízzuk a környezetre embertársunk sorsát. Ha tudunk, segítségére sietünk a másiknak, és igen, együttműködünk, divatszóval élve: kooperálunk. Mindezt azért, mert képesek vagyunk, amire az állatok nem: átérezni a másik élőlény helyzetét. És ez így van szinte minden emberi kultúrában.
Azért nem bízhatjuk a természetes szelekcióra a csecsemők, a gyerekek, emberek életben maradását, mert tudunk segíteni gyógyszerekkel, műtétekkel. Márpedig ha tudunk, akkor kötelességünk megtenni. Milyen kooperáción alapuló társadalom az, amelyik ezt nem teszi meg?

Nem térhetünk vissza a vadászó-gyűjtögető életmódra, sőt még a vegyszermentes mezőgazdaságra sem... legalábbis a 6,5-7 milliárd embernek ez nem alternatíva.  Az ökofalvas képmutatás a jólét és a fogyasztói társadalom legkézenfekvőbb bizonyítéka. Az a modell párszáz millió emberre van méretezve, de annyival elműködne a mai berendezkedés is.

Az ökopolitikai gondolkodók és a civil szervezetek gyakran érvelnek a közvetlen demokrácia mellett, a képviseleti demokráciával szemben. A dolog már az elején megbukik, ugyanis a rendkívül kidolgozatlan és zavaros ökopolitikai elképzeléseiket, a csillapított képviseleti demokratikus berendezkedéssel sem biztos, hogy keresztül lehetne vinni. A közvetlen demokrácia eszközeivel, nagyobb közösségekben mindez csaknem lehetetlen. Az emberek döntő többsége ma – bármennyire is fáj - a zabálásra szavazna.

Tudomásul kell venni, hogy nincsen visszaút a fára, nem adhatjuk fel az eddig elért eredményeinket, csak azért, mert egy olyan problémával kerültünk szembe, amit nem tudtunk rögtön megoldani. Nem szabad gyáván a múltba és a sötétségbe menekülnünk. Épp fordítva. Együttműködve, minden tudásunkat latba vetve kell gondolkodni és cselekedni a fennmaradásunk érdekében. Meglátjuk, elegendő sütnivalót adott-e a természet az emberiségnek, hogy ezt a problémát is megoldja.
És ha elbukunk, legalább méltósággal tesszük. Nem őskori körülmények közepette végez majd velünk egy ócska járvány.

Egyébként is, mi mást tekintenénk fejlődésnek, mint a kultúra, és ezen belül a tudomány (és az erre épülő technikai megoldások) gyarapodását?

A ma várható életkort tekintve kábé túl vagyok az életem első harmadán, s így visszatekintve nem volt túl hosszú idő. Tudom, hogy ebből jópár év nem tekinthető teljesen tudatosnak, s pontosan meg sem lehet határozni, mely időponttól kezdve beszélhet az ember öntudatosságról, hiszen ennek kialakulása egy rendkívül sokrétű folyamat. Az is jó kérdés, hogy az élet melyik szakasza legélvezetesebb... vagy mindegyik jó, csak az egyik életszakaszba sem kívánatos bentragadni? Hát nem tudom.
Hogy mit értem el 23 év alatt? Sok dologban a saját elvárásaimnak megfelelően sikerült teljesítenem... felvettek az egyetemre, s a dolgok mostani állása szerint - kis csúszással ugyan - de el is fogom végezni azt. Bár olyan diplomát szerzek, aminek egyelőre nincsen túl nagy jövője. A kialakulófélben lévő világképemre is többé-kevésbé büszke vagyok, szóval ezt is felírhatom a pozitívumok közé.
Ami az utóbbi néhány évet illeti. Abbahagytam lényegében a novellák írását, amit nagyon sajnálok. Sohasem voltak a világirodalom remekei, de szerettem csinálni, jó volt használni a képzeletemet.
A gondolatok írása jó ötletnek bizonyult. Lényegében minden hónapban írok pár sort több, mint három éve. A blogomat is írogatom, bár a havi 1-2, maximum 4 bejegyzés nem nevezhető igazán webnaplónak. Érdektelenségről meg nem írok... csak ma.
A FutóTűznek is vége, a próbák hiányoznak, a fellépések azért kevésbé. Nem vagyok színpadra termett, frontember típus... pedig ezt sokan nehezen hiszik el rólam. Jut eszembe, a Petitől el kell hoznom a magnót!
Már az előző bejegyzések egyikében is írtam, hogy nagyon hiányoznak a barátaim. A múlt héten Budapestre jövet felhívtam rendre a Kingát, a Mónit, az Esztit (vele nagyon régen beszéltem) meg az Évit (csakugyan). Csak időt kéne valahogy szakítanom a találkozókra... be kell osztani. A Rajnai Zolival is tárgyalnom kéne a közeljövőben. Majd felhívom. Be kell holnapután ugranom a kollégiumba is, hogy beszéljek az Andrással, a Dáviddal meg az Imivel. S már tényleg meg kéne ejtenünk azt a bizonyos sörözést. Aztán ott van a Hellával a Pálvölgyi-barlangozás meg a mozizás, amiket régen beígértem. S Orsival egy magas prioritású teázás, amire tegnap tettem fogadalmat.
Igen, ez is szeptemberre marad.
Huszonhárom ide vagy oda. Egy kicsit jó, hogy oldódni látszik az áporodottság körülöttem. Csak azért ne oldódjon fel minden...

Brr. Unalmas egy bejegyzés volt. Az életem áttekintését majd folytatom.
Holnap munka.

A kapitalizmus kinőtte a bolygót, amin született. Komcsinak tűnő szöveg, de igaz. A Földre tényleg kitehető a tábla: megtelő- és kimerülőfélben. Mondhatnánk, hogy terjeszkedjen még egy kicsit az emberiség, hiszen van még pármilliárd naprendszer meg galaxis, hogy kiélhessük perverz telhetetlenségünket. A gond csak az, hogy a bolygónk jóval előbb érte el teljesítőképességének határát, mint ahogy az általam mélyen tisztelt, de sokak által tévesen mindenhatónak vélt tudomány és a technika képes lett volna megoldani az új nyersanyagforrásokhoz és élethelyekhez való eljutást.

Galaktikus kapitalizmus

Érdemes azért egy pillanatra belegondolnunk, hogy milyen lehet egy galaktikus kapitalizmus. Csak azért, hogy tudjuk: tényleg akarnánk? Magánbolygóval, magánnaprendszerrel, űrszemét-telepekkel, több kilométer átmérőjű multiplakátokkal, ,,fokozottan védett rendszerekkel'' együtt is?
Aztán egy pillantást vetve a Földre, a fentiek fényében, a mostani viszonyok is furcsán hatnak. Hiszen léteznek magánerdők, magánutak, magántavak, s olyan magánvagyonok, amiket a legtöbb ember még el sem tud képzelni... (a félreértések elkerülése végett, leszögezem, hogy itt nem a magántulajdon ellen emelek szót, csak igyekszem megvilágítani a problémát).
Visszatérve a galaktikus kapitalizmusra, felmerül az emberben pár krédés. Végtére mekkora az a mennyiség a világból, amit még egyetlen ember birtokolhat? Egyáltalán jogunk van-e más égitesteket meghódítani, hasznosítani? Mekkora szegénységet hozhat majd az a gazdagság, amit az új nyersanyag-lelőhelyek nyújtanak? A vagyonkülönbségek hatására meddig nőhet az emberek között az űr?

A paradigma és a paradigmaváltás problematikája (PPP)

Szépen látszódik az alagút vége, s hogy megelőzzük a nagyobb bajt, gondolkodásunk alapjait kell megváltoztatnunk, azaz az emberiségnek paradigmaváltásra van szüksége. A paradigma azon tévhitek, az adott társadalom számára megfellebezhetetlennek tűnő igazságok, féligazságok, értékek, tabuk összessége, melyek mentén a társadalom szerveződik.
A gondok mégsem kizárólag a paradigmákban keresendők, sőt még olykor nem is a törvényi szabályozásban rejlenek, hanem az emberi gyarlóságban és leleményben, amely minden időben igyekszik kijátszani a nyitva maradt kiskapukat. Eképp lehet egy ócska sarki fűszeresből pár év leforgása alatt, multinacionális vállalat úgy, hogy közben a konkurenciája aki betartotta a szabályokat a szomszéd utcában ugyanott tart, pedig egy szintről indultak. A multivá (melyekről tudjuk, hogy tulajdonképpen nincsenek is emberi irányítás alatt, gyakorlatilag önálló életet élnek) válni akaró cég tehát más megközelítést alkalmazott, más elvek mentén működött, mint egykori vetélytársa.
Egyetlen paradigma - a mellékelt ábra alapján - sohasem érvényesülhet színtisztán, ,,csupán'' a dolgok fősodrát adja egy társadalomban, igazából mindig egy keveréke, mutációja van érvényben.
A váltás azonban, még így sem könnyebb. A rendszer millió alkotórésze szorítja korlátok közé a változás lehetőségét, miközben még nagy vonalakban sem tudjuk, mi lépjen a jelenlegi rend helyébe. Ez utóbbi okozza a legnagyobb gondot, s a legtöbb kétséget, félelmet a jövőt illetően. Mert azért - minden anomáliája és korlátai ellenére - el kell ismerni, hogy a piacgazdaság a civilizáció kezdetei óta talán az egyik leghumánusabb, s egyelőre legstabilabban működő berendezkedés (ennél a megállapításnál sem függetleníthettem magam a jelenkori paradigma hatása alól).
A magukat zöldnek nevező hippik által szorgalmazott kommunákban való élés, elvonulás, az egyébként támadott rendszeren élősködő ökofalvas műparasztkodás nem lehet működő alternatíva 6,5-7 milliárd ember számára...szóval, felesleges vele próbálkozni. Az ehhez sok tekintetben hasonló alapelveken nyugvó kommunista államot, több évtizeden keresztül igyekeztek megvalósítani számos országban, de pár zárvány kivételével a kísérlet már mindenütt kudarcba fulladt.
Olyan megoldást kellene találni, mely mindenki számára biztosítja az emberi léthez, az emberi méltósághoz nélkülözhetetlen javakat (ivóvíz, élelem, egészégügyi ellátás, kultúra), egyúttal továbbra is fenntartja a demokratikus berendezkedést.
Ez már csak azért sem olyan egyszerű, mert ahhoz, hogy adhassunk, másoktól erőforrásokat kell elvenni, s ez utóbbit meglehetősen körülményes erőszak nélkül, demokratikusan, pusztán jogállami eszközökkel kivitelezni.

A demokrácia korlátai

A demokrácia és a piacgazdaság sok apró változásra igen rugalmas, de a rendszert alapvetően átíró újításokhoz már rendkívül merevnek bizonyul (ennek is köszönhető talán a relatíve nagy stabilitása). A gazdasági értékváltás olyan fundamentális átalakulása lenne a megszokott viszonyoknak, melyet ez a berendezkedés képtelen megfelelően kezelni, levezényelni.
A gazdasági meggyőződésünkön és az életvitelünkön pedig mindenképpen változtatni kell a fenntarthatóságért. Éppen ezért - az új paradigma mellett - elő kellene rukkolni egy kellően humánus rendszerrel, mely képes arra, hogy menedzselje az egyébként hatalmas érdeksérelmekkel járó változásokat.
Ha minden jól megy, az emberiség nagyobbik része megismerkedhet a ,,van'' szóval, s az elégedettséggel, a kisebbik része az ,,elég'' szóval és a megelégedéssel.

  Már amikor kezdtem komolyan feladni a reményt, sikerült egy hónapra munkát találnom... a befolyó összeggel kissé megnövelhetem a tartalékaimat, illetve ki tudom fizetni a fővárosi ittlétemet, ami ugye nem két fillér.
A munka elég fárasztó, de szerencsére jófejeknek tűnnek a közvetlen munkatársaim... egyiknek sincsenek komolyabb komplexusai, még jó, hogy nem az Árkádba kerültem. Ott ezt nem mondhatnám el.
Szeretek olyan munkát elvállalni, amit még nem csináltam, mert egy csomó tapasztalatot, gyakorlatot szerezhetek. Igen, igen... a megismerés szépségei... bár zárás előtt már nem értekeznék erről ilyen hosszan. Rengeteg a hülye vevő, s komolyan mondom, néha olyan igényeket hallok, hogy a fülem is ketté áll. Mert nagyon nem mindegy ám, hogy a gyereknek milyen minta van a füzetén. A Hello Kitty őrületről, a Witch-ről, az Anabelláról, az undorító Thomas gőzmozdonyról és a playboyos cuccokról (amit tizenkét éves kislányok is megvesznek!) nem is beszélve... mélyen vagyunk, ez az igazság...  tegnap előtt egész nap a táskáknál voltam. Nem örültem túlzottan neki, mert jobb' szeretek az üzletben lenni, s munka hiányában beszélgetni a lányokkal... mind az öten szerencsére elég kommunikatívak, s remélem nem megyek túlzottan az agyukra :)...  a táskáknál dolgozó hölgy nagyon nagy hatékonysággal adja el a táskákat... az más kérdés, hogy a módszerrel egyáltalán nem értek egyet. Minden táska volt már úgymond az övé, vagy adott esetben a lányáé... igen, és ott, abban a felső zsebben tárolta a lánya a zsebkendőjét és nyolc évig használta, s milyen praktikus és strapabíró volt, hogy ihajj! Szóval, sok politikus tanulhatna tőle... hogy folyékonyan menjen, ne kelljen különféle beszédek kiszivárogtatásával bajlódni... a lényeg: nem lennék jó eladó. S jó lenne, ha sokkal több ember látna át a szitán... a kérdés: hol húzódik a tisztességes kereskedelem és az átverés közti határ? Csak nem a Határ úton?
Annak is örültem, hogy új arcokkal ismerkedhettem meg. 18-tól 3x-ig a teljes korosztály le van fedve. Öt éve voltam tizennyolc, s azóta jócskán változtam, pedig volt egy olyan elképzelésem, hogy a nagykorúság után az ember már nem nagyon változik, csak finomodik, javulgat. De ez nem így van...
  Az ember észre sem veszi igazán az ez idő alatt bekövetkező változást, mert nem annyira gyors és viharos, mint a serdülőkorban... A különbség csak akkor derül ki, ha beszél 3-4 évvel fiatalabbakkal.
A serdülőkor olyan mint a tűz, ami bár eleinte sok tekintetben csak pusztít, de ezzel együtt is a későbbi megújulás, az önálló személyiség kialakulásának záloga (mint az eukaliptusz erdőknél). Általában megromlanak a kapcsolataink a családtagjainkkal, régi barátainkkal, de legfőképpen magunkkal. A legtöbben és legfőképpen az utóbbiért kezdik lelkesen pusztítani magukat, ízlés szerint: alkohollal, dohányzással, droggal, evéssel vagy diétával. Egy kis mámor segít elfeledkezni a problémákról...
  Nagyon érdekes tény, hogy a primitívként nevezett kultúrákban a serdülőkor nem létezik, vagy sokkal enyhébb lefolyású, mint a fejlett világban. Az antropológusok szerint, az ok abban keresendő, hogy a nyugati civilizációk társadalmai rendkívül összetettek, s irdatlan nagy csoportnyomás alatt tartja ez a fajta berendezkedés az egyéneket... s milyen érdekes, hogy ezzel szemben pont mi, nyugatiak beszélünk a személyes szabadság szentségéről, emberi jogokról és azok univerzalitásáról... pedig itt lehet, hogy öldöklőbb a verseny, mint a természeteshez közelebb álló életformát folytató népeknél.
Hát igen... az állam, a magántulajdon és a tőke korában nehezen teheti meg az ember, hogy fogja magát és arrébb áll pár kilométerrel az eddigi törzsétől, ha éppen nem tetszik neki valami. Ebből az egyre terjedő tőkés világból nem lehet egyszerűen kivonulni, s ez azért elég nyomasztó. Bár nem tudom, hogy a nyugati civilizációk tagjai mennyire lennének képesek áttérni egy olyan társadalmi struktúrára, mely látszólag elég kevés motivációval bír. És persze fordítva is...
  A fejlődés sokféleképpen értelmezhető, mint az is, melyik a primitívebb kultúrkör, a mienk, vagy a hagyományos.

Ki az antizöld?
- aki a környezeti gondokat elbagatellizálja, semmisnek véli (Lomborg)
vagy
- aki kritikusan viszonyul a egyes civil és/vagy környezetvédő szervezet egyes akcióihoz, mondanivalójukhoz (jómagam)

Két különböző dologról van szó. És itt jönnek képbe a féligazságok, amik már kezdenek az agyamra menni. Mert megint csak a felét mondjuk el a dolgoknak! Amit Kóka írt, azzal nem muszáj egyet érteni (nekem sem ez az értékrendem) - de ez a mai világ (jobb-konzervatív-neoliberális) berendezkedése, ha úgy tetszik értékrendje. Kimondva és kimondatlanul egyaránt. Csak a szex meg a szipu...

A gazdasági növekedés nagy részét bolygónk és embertársaink nyílt és szervezett (tudjátok, mint a hazugság...) kirablásának köszönhetjük. Ebből csináljuk mi a legritkább esetben a három gyereket, a három szobát és a négy kereket. De nem csak úgy magunktól ám, az túl egyszerű lenne!

Az állam adjon emellé lakástámogatást, ingyen óvodát, ingyen iskolát, ingyen étkeztetést, ingyen tankönyvet, ingyen diplomát, ingyen gyógyszert, ingyen orvost, gázártámogatást, családipótlékot, biztos, jó állást nem túl sok munkával, olcsó tömegközlekedést és légkondis BKV buszt, kátyúmentes utakat, tiszta tereket, bicikliutakat... hát hogy lenne ez másképp megvalósítható, mint mások kizsákmányolásával? Mert ezekre nem elég pusztán az adó. És akkor a sok szir-sz@rról nem is beszéltem, amit sajnos mindannyian, kisebb-nagyobb mennyiségben kényszeresen összevásárolunk, amihez csakugyan jövedelem kell!

Ha egy kormány elmagyarázná az embereknek, hogy a világnak nem így kéne működnie, s a mai értékek igazából üresek és öncélúak, s ezért új értékek mellett tennék le hitüket, én lennék az első aki melléjük állna.
Bár abban is biztos vagyok, hogy 24 órán belül elsöpörné az egészet a népharag.

Ezeket a problémákat, jogosulatlan igényeket (!) sok civil / környezetvédő / humanista szervezet sem mondja ki, mert csorba esne a nehezen összehozott népszerűségükön. Végülis elvannak ők szépen az állam pénzén, meg ebben az egész rendszerben. Csak azt mondják, hogy mi nincs, mi nem jó, kinek kell lemondani (aztán meg milyen alapon?!). Douglas Adams is azt mondta, hogy a kényelmes, következmények nélküli lázadozás a legideálisabb egy ember számára... hát tényleg lehet benne valami.
Kókára kell haragudni, ő a megtestült gonosz, mert kimondta mitől döglik a légy mostanság, s ezért ő az ördög. Végülis, azt gondolom, tudomásul kell venni: mindenkinek kell ellenségkép, anélkül úgy látszik, sehogy sem tudunk gondolkodni.

Ha nincs gazdasági növekedés, nincs pluszpénz, nem jut több egészségügyre, akkor megszaporodnak az ilyen jellegű, nagyon kiegyensúlyozott, átgondolt és ,,jogos'' nyilatkozatok is, amiben tömeggyilkossággal fogják vádolni az adott vezetést (most találtam):

A fenti nyilatkozat vérforraló. Már csak azért is, mert 1998-2006 között a CSAK a gyógyszerek támogatása pro év: 136 mrd-ról 389 mrd forintra nőtt. 253 millárd forinttal! Ki a gyilkos, ki a hazug? Hogy is van ez? Milyen jogon vádaskodik valaki gyilkossággal egy ilyen ügyben? Hol vannak a halottak nevei? Nyom nélkül tűntek volna el emberek százai?
Ilyen a felelős gondolkodás? Ilyen a társadalmi párbeszéd? Erre van előre?
Tudjátok, ha engem valaki megvádolna gyilkossággal, nem ülnék le vele tárgyalni, amíg bocsánatot nem kér az illető!
Egyébként ha majd nem lesz gazdasági növekedés, nem csak 160 milliárdot kell ám lecsiccsenteni a kiadásokból, na, majd akkor sokan visszasírják még Kókát is.

Mérlegelni kell. Mit, hogyan és merre.

Két sort akartam írni, kicsit több lett. Vitaindítónak egy kis gyújtós.

ui: ,,Még szerencse, hogy mindig van kivel vagy mivel szembeszállnunk, mert lehet, ezeknek hiányában magunkkal kerülnénk vitába'' - gondolat, 2006. július 17.

 
  Magyarországról, azaz az itt élő emberekről gyakran hangzik el a kritika, hogy nem viselkednek európai módra, meg az is, hogy itthon eléggé ,,balkáni'' állapotok uralkodnak.
Európát sokan nevezik az öreg kontinensnek, annak ellenére, hogy a Közel-Keleten csíráztak ki a civilizáció magjai. Ezt az elnevezést bizonyára az is okozhatta, hogy Európa felfedezte az Amerikai földrészt, amelyet sokan ,,új világnak" hívtak.
  Nem szeretnék elhamarkodott ítéletet alkotni más kultúrák, a világ más kulturális verőerei felett, mert nem ismerem azokat kellő mélységben. Azt azonban mindenesetre ki merem jelenteni, hogy Európa egy igen sokarcú, színes kultúrával bíró része a világnak, hiszen az ókor második felétől kezdve Európa újabb és újabb civilizációk, birodalmak bölcsője lett, s bár az utóbbi ötven évben jelentősen veszített gazdasági erejéből és világpolitikai súlyából, gondolkodásmódja ma is meghatározó maradt.
  Európainak lenni nem jelentette, s nem is jelenthette mindig ugyanazt. Más volt az ókorban, a középkorban és az újkorban, illetve ezek szakaszaiban is. Önmagában az a tény, hogy ennyi civilizáció létezett valószínűsíti, hogy itt bizony rengeteg háború folyt évezredeken keresztül. Többek között az Európai Unió révén létrejött béke - különös módon - csak Európa hanyatlásával köszöntött a kontinensre.
Európa öreg bölcs módjára szeretne példát mutatni a világnak, hogy ennyire különböző, történelmi sérelmekkel teli nemzetek is képesek demokratikusan együttműködni, s közös értékekben megállapodni. Ugyanígy jár el - mégha néha csak a szavak szintjén is - az éghajlatváltozás, a környezetvédelem tekintetében. Közös értékeket igyekszik keresni és felmutatni.
  Ha ezeket a dolgokat ilyen nagy léptékben, többé-kevésbé (még néha csak a szavak szintjén is) meg lehetett valósítani, akkor miért nem sikerül ugyanezt itthon is elérni? Komolyan kell még az a néhány ezer év, hogy észbekapjunk, s felismerjük a saját érdekeinket?

  Szívügyemnek tekintem a környezetvédelmet már nagyon kicsi korom óta. Tehát nem véletlenül választottam ezt a környezettanos-kémiás pályát és a tanári hivatást.
Amikor azonban a közéletről, ne adj Isten, politikáról van szó, sokszor gondolkodóba esem, hogy hol is van tulajdonképpen az én helyem. A zöld mozgalmakban, civil szervezetekben vagy egy önmagát liberálisnak valló pártban. Él bennem ugyanis az a dilemma, hogy végtére hogyan is tehetek többet a környezetért, a természetért. Szüntelen szövegeléssel és kritizálással; a Lánchídról lelógva, törvénytelen magamutogatással, vagy egy párt korlátozott mozgásterében ugyan, de csaknem közvetlen beavatkozási lehetőséggel.
  Értem én, hogy ma nehéz bárkinek is a nevét adnia bármely pártnak becézett bűnszervezethez… s azt is, hogy többek között emiatt alakulnak sorra olyan értelmiségi menekülttáborok, mint a Védegylet. Ezek a szervezetek kényelmes, felelősség nélküli gondolkodást, vitákat tesznek lehetővé anélkül, hogy a pénz édeskés mandulaillata és a gusztustalan pozícióharc egy pillanatra is mérgezné az emberi viszonyokat. De ne feledjük, hogy ettől még a gondolkodó, értelmes állampolgár nem engedheti át a döntéshozás jogát - és felelősségét, a jelenlegi elitet túl nagy hányadban alkotó haszonlesőknek, és szellemileg steril, az adott pártot feltétel nélkül kiszolgáló mutáns klónoknak.
Jómagam nem vagyok „nyomulós”, de a környezetvédőknek igenis nyomulniuk kéne, ha tényleg tenni akarnak valamit (mert ahhoz az szükséges, hogy döntéshelyzetbe kerüljenek). Ez nem csak a politikai szemlélet-, majd irányváltás miatt fontos, hanem azért is, hogy végre megtapasztalják a felelősség ízét és súlyát (amit manapság ritkán viselnek a közszereplők) és nem utolsó sorban a döntések rendkívüli összetettségét (végre kiderül, hogy mennyire nem egyszerű a valóságban az, ami a szociológiai szemináriumon meg a kávé mellett, a lila füstben még olyan magától érthetődő és univerzális volt).
  Amit a VEKE eddig letett az asztalra, az teljesítmény. Kitűnő példa arra, hogyan is kell ezt a civil politikát okosan és jól csinálni, ügyesen kontrollálva a hatalmat és befolyásolni a közvéleményt (olyannyira működőképes volt ugyanis például a BKV éjszakai menetrendjével kapcsolatos munkaanyaguk, hogy arra épeszű ember nem mondhatott nemet). Érveltek és tettek, sőt döntéshozói helyzetbe is kerültek, politikai oldaltól függetlenül, bárkivel együttműködtek.
De sajnos nem ez az általános. Ugyanis ma Magyarországon sok civil szervezet legalább olyan gyenge féligazságokkal operál, mint a pártok. Személyeskedik (PRsanyizás) és manipulál, csak másról. Ezért egy percig sem szabad hinnünk, hogy a civil szervezetek képviselik az igazat és a valót, a csúnya pártokkal és a gonosz cégekkel szemben. Mondanak ám ők is a temérdek jó meglátás mellett, eget rengető ostobaságokat, csak az nem csapódik le kőkeményen az x millió emberen. Továbbá nem fenyegeti őket az a veszély sem, hogy négyévenként nem tudnak majd nem száz, legfeljebb ezer embert, hanem milliókat az urnához csalni!
  Konzisztens világnézet és koncepció nélkül beszélni, eljátszani a függetlent, gyerekek! Tudom, hogy ez ma divat, de ehhez nem kell tehetség és erő… A gengsztereket módszeresen kiszorítani, tehetséges embereket keresni, tájékozódni, integrált koncepciót kidolgozni, együttműködni, mindeközben széles társadalmi és gazdasági támogatást szerezni, s még ráadásul gerincesnek, tisztának mi több, jó szülőnek, barátnak maradni, az a teljesítmény.
  De ha mégis inkább civilnek érezzük magunkat, akkor választás idejére lépjünk hátra kettőt a néha homokozóra emlékeztető küzdőtértől, hagyjuk, hogy lejátsszák az előre megírt meccseiket, s kihisztizzék magukat a pártpolitika nemes képviselői. A választást követő négy évben azonban törekedjünk az együttműködésre, az emberi viszonyok megteremtésére, mert csak így lehet és így szabad (!) eredményeket elérni. Na, most azért nem tart sehol Magyarországon a civil szféra, és ezért nem tart előbbre Magyarország, mert ezt tökéletesen fordítva csinálják. Ezért nincsenek eredmények, viszont sértődés annál több.
  Miért jó és kinek jó, hogy civil- és pártkatona egyaránt beássa magát a saját kis árkába, és csak magáét mondja? Nem az lenne a cél, hogy igyekszünk egymást racionálisan meggyőzni, s a viták végére kompromisszumokra jutni? Mert ám ha nem jönnek okos és tájékozott szakemberek a döntéshozatalba, uram bocsá’ a Parlamentbe, akkor csak Illés Zoltán és Hegyi Gyula marad nekünk, az meg a feladathoz egy kicsit kevés, nem igaz?

ui1: A képen látható Greenpeace-es hajó gázolajjal működik, nem széllel. A Lánchídnál lévő csoport meg motorcsónakkal menőzött a Dunán. KLÍMARIADÓ! Zöld energiát!

ui2: A cikk elsősorban a politizáló civil szervezetekkel kapcsolatosan foglal állást.

 Valahogy szóba került a hülyeség, és azt állítottam, hogy a totál hülye embereket pusztán megszólalásaik alapján (ami egyébként rengeteg infó), 90%-os biztonsággal 180 másodperc alatt képes vagyok bemérni. Hrrrr. Jött a hang, hogy ez milyen bunkó kijelentés, hogy egy embert nem lehet felmérni ennyi idő alatt. Na, valóban nem. De nem is arról van szó.
  A világ tele van hülyékkel, amelyek halmazába néha jómagam is beletartozom (ilyen esetben 3 percen belül bemérem a problémát, s nem állok magammal szóba pár hétig, oszt' jónapot). Szóval, a világ hülyéitől valahogy védekezni kell, mert annak hiányában a létezésünk nyugalma kerül veszélybe.
  Erre a problémára menetrend szerint ki is fejlődött egy szociális képesség, embertársaink gyorsszkennelésére, s a velük kapcsolatos élménykomplexum (a hatásrendszerek ütközése és netovábbja) rendkívül gyors és 90%-ban megbízható kiértékelésére, amit úgy hívnak első benyomás. Ami nélkül egyébként elvesznénk a társadalomban.
A villamoson ülve, ha megfigyelünk egy embert, 10 másodpercen belül, általában 3-4 mondatot biztosan el tudunk mondani az illetőről, anélkül, hogy megszólalt volna. Először is, ott a külcsíny. Milyen az arca, a haja, a tekintete...stb.
Mindemellett, manapság az emberek két lábon járó hirdetőoszlopok. Sokakon konkrétan még az is rá van írva, hogy milyen zenét hallgatnak, amiből már többé-kevésbé (főleg fiatalok körében) következik egyfajta világnézet is. Társadalmunk kifejlett példányain meg látni, hogy körülbelül milyen társadalmi helyzetben lehetnek, a náluk lévő tárgyak egyre nagyobb tömegéből, pedig következtetni lehet akár a foglalkozásukra is.
És akkor még nem beszéltem a mimikáról, a testbeszédről, az illető hangjáról, beszédstílusáról, ami már egy háromperces beszélgetés során is gyorsan elhelyezhető az agyunk egyik skatulyájába.
  Persze nem árt az óvatosság! Ezek sohasem 100%-osan biztos információk, csak arra szolgálnak, hogy megkönnyítsék a dolgunkat, időt takarítsanak meg számunkra az ismerkedés folyamán. Amikor már jobban megismerünk valakit, az első benyomást és a sztereotípiákat lecseréljük az azzal a személlyel kapcsolatos élményekre, saját tapasztalatokra. Tisztítjuk, pontosítjiuk a képet. De az első benyomást - ennek ellenére - ritkán feledjük el.

  Egy jó pár hónapja annak, hogy egy cikkben olvastam arról, hogy a Kádár-rendszer minden hibája és mondjuk ki, bűne ellenére milyen magasszintű, igényes kultúrával szórakoztatta az embereket a tévén keresztül. A mai állapotokhoz képest ez mindenképpen igaz lehet.
  Nem vagyok híve annak, hogy túlságosan hirdessük a magas kultúra felsőbbrendűségét, a tömegkultúrával szemben. A magas kultúrát ugyanis szinte csak a művészeknek kikiáltott emberek értik, s ők se az egészet, épp csak azt a részt, amiben benne vannak. Egy átlagos halandó nem tud mit kezdeni elvarázsolt művészek - amúgy meglehet tartalmas - vitájával, amit mondjuk egy 20x20 cm-es absztrakt festményről folytatnak két órán keresztül. Ettől függetlenül természetesen szükség van az effajta művészekre is, csak nem a tévében, mert ők - véleményem szerint - csak elveszik a kedvét a még érdeklődő embereknek is.
Szerintem az igazi művészet az, amikor úgy sikerül magasszintű alkotást létrehozni, hogy azt széles tömegek legyenek képesek befogadni, megérteni. Ezt érte el sok Kádár-rendszerben élő művész mint például: Nepp József, Ternovszky Béla, Hofi Géza... és még sorolhatnám.
Az már más kérdés, hogy az általában színvonalas produkciókhoz szokott embereket, miképp sikerült ilyen gyorsan átszoktatni a sokszor hihetetlenül ostoba és (kimondom) értéktelen műsorokra. Vajon mit ártott az ország, hogy valóságshowkat, kibeszélős műsorokat kelljen néznie annyi kiváló és maradandó műsor után. Volt erre igény? Esetleg mégsem sikerült színvonalas kultúrával megalapozni az emberek ízlését?
Alkotni nehéz. Maradandót alkotni még nehezebb. A több tucat magyar csatorna 0-24 órás műsorát képtelenség megfelelő szívonalon elkészíteni, összeállítani. Nincs rá elég emberanyag, pénz, idő, sőt mára sajnos, igény sem. Többek között ezért terjedhettek el az olcsó, egyszer használatos, eldobható műsorok, végtelen sorozatok és showműsorok. Melyek sugallni, mondani nem, csak és kizárólag szórakoztatni akarnak. Amivel önmagában megint nem lenne gond, ha nem támasztanának a nézőben olyan igényeket, melyeket sohasem elégíthet ki. A helyzetet csak fokozza, hogy a tévécsatornákra hatalmas nyomás nehezedik: a nézettség. A kereskedelmi csatornákat - mint az köztudott - legnagyobb részt a hirdetők tartják fenn, ezért ha esik a nézettség, kevesebben és kevesebbért fognak hirdetni.
A nézettségért folyó versenyben a csatornák egyre inkább hatásvadász, impulzív (kegyetlen, megbotránkoztató...stb.) produkciókkal álltak elő. Ezekben már nincs sok nyoma a mondanivalónak, illetve a tanulságnak. A leadott műsornak elsődleges funkciója, hogy odakösse a nézőt a tévé elé, a szünetekben levetített hirdetések végignézése végett. Minden egyéb másodlagos.

Megfelelő szabályozással és némi belső médiakontrollal lehetne javítani a mai helyzeten. A jelenleg igénytelen tömegkultúrát vissza kell emelni arra a szintre, ahonnan elindult lefele a nyolcvanas évek végétől. Mert jobbra vagyunk érdemesek. És a néző is többet érdemel.

 A világban sajnos igencsak elharapódzott az a fajta erőszak, amiről már messziről látszik, hogy sehová sem vezet. Egy háborút még csak-csak meg lehet magyarázni az emberek számára, sőt hozhat eredményeket (bizonyos határesetekben) egy állam számára (persze rögtön hozzátéve, hogy ellenzek minden háborút). De annak a fajta erőszaknak, ami ma terrorizmus címszó alatt fut, abszolút semmi értelme. Felesleges.
  Persze mi, magyarok mindig magunkkal vagyunk elfoglalva, s nem a Közel-Kelet problémáival. Ennek ellenére sokszor nem vesszük észre, hogy ez a fajta erőszak nálunk is megjelenik. Szerencsére többnyire csak a TV-ben... (hacsak a Kossuth téri agyatlan csürhének nem jut eszébe szétszedni a várost)
  S itt jönnek a képbe az egyre-egyre kegyetlenebb akciófilmek, thrillerek. Újabban ezek hatására olyan világ jelenik meg előttünk, amiben már nyoma sincs a kegyelemnek, a megbocsátásnak, s sokszor a barátságnak sem. Egyre több filmben fordul elő, hogy a szexjelenetek már nem is a szexről (főleg nem az érzelmekről), hanem pusztán a nők megalázásról szólnak.
  S ez még mind rendben lenne, ha elmondanák valamilyen formában a nagyérdemű közönségnek, hogy amit itt látnak, az teljes mértékben elítélendő. Mert egy filmben egyébként lehetne funkciója az erőszaknak. Csak nem ilyen mértékben, s nem ilyen formában.
  Az erőszak hatásosságát látva, a világ buzgó őskatolikusa, Mel Gibson arra vetemedett, hogy filmre vigye Jézus szenvedéstörténetét. Már az elején látni lehetett, hogyha ez a film a hollywoodi logika szerint készül, miszerint a jó és a rossz teljesen szétválik, akkor bizonyosra vehető, hogy könnyen rá lehet majd sütni az antiszemita bélyeget. Én ezt nem teszem meg, bár Gibsonnak a nyilatkozata, amikor részegen kapták gyorshajtáson, ezt jócskán alátámasztaná (miszerint a zsidók tehetnek minden háborúról, aztán bocsánatot kért).
A legfájdalmasabb ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy egyetlen célja, a térítés. Méghozzá nem a szokásos úton, hanem a beszaratós módszerrel, a bűntudat-keltéssel (amiben egyébként a Katolikus Egyház mindig jeleskedett), amit rengeteg felesleges erőszakkal ér el.
Mert miattad halt ám meg Jézus, a te bűneidért trancsírozták szét azok a szemét zsidók. Mert az ma már nem érdekes, hogy mit mondott az az utolsó szerencsétlen ürge, aki még hitt valamelyest az emberekben, miattad szögelték fel, oszt kész, miattad múlt ki, s tulajdonképpen te tehetsz róla.
A film tanulsága, hogy Jézus jobban tette volna, ha egyből a keresztre megy önként és teljes csendben. Mel Gibsonnak ugyanis nincs szüksége az erkölcsi hantára. Sok a szöveg, Jézus.
A horrorba átcsapó film méltón tükrözi egyébként a világ mély (nem sólyomista) morális válságát, vele együtt a katolikusokét is, miszerint ha elfogy a mondanivaló, jöhet az erőszak, a megfélemlítés.

Szóval, ha legközelebb találkoztok egy ilyen, vagy ehhez hasonló filmmel, próbáljátok meg levonni a helyes erkölcsi következtetéseket, ha már a filmből kihagyták.

Ennek szellemében kívánok mindenkinek boldog új évet!

Hát, úgy néz ki sikerült regisztrálnom és elindítani ezt a blogot.
A rendszert még ki kell ismernem ahhoz, hogy majd a saját ízlésemnek is megfelelő legyen a külcsíny...

No, ez a bloggolás (hopp, egy hihetetlenül csúnya szó) érdekes dolog. Kicsit olyan, mintha az utcára kifüggesztené az ember azokat a dolgokat, amik valahogy nem tartoznak másokra (mert szó szerint webnapló ugye)...
Persze olyan embernek tartom magam, aki - soha el nem fogadva - vállalja a gyengeségeit, hibáit, s nem különösebben érdekli ha másokban nem kelt színes illúziókat. ...de azért ez a bloggolás mégiscsak túlzás, nem?
Naponta lebukni a nyilvánosság előtt, felmutatni, hogy mennyire nem konzisztens az a világkép, amiben gondolkodom, vagy próbálok gondolkodni.
Egyébként már a honlapommal kapcsolatban is valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem... mert lehet, hogy ha túl sokat adok ki magamból, nem marad belül semmi... vagy ez hülyeség? A fene tudja...

Előre szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy ez a blog nem kompatibilis a Szent István Tervvel (miszerint ,,vitafórumok keresetlensége leszoktat a helyesírásról, az írott szöveg fegyelmezett megfogalmazásáról, és rászoktat az alpári stílusra'').
Hát bazdmeg, azért lehet hogy igazuk van!:)

Szóval, csak tessék hozzászólni, új témákat felvetni!

Az egoizmus íme kiteljesedett.